Hat, azt en se hiszem, hogy alapvetoen buta emberek jartak volna az osztalyomba, bar akadt koztuk olyan is. Egyszeruen csak nem volt ertekrend, nem voltak celok, celkituzesek, illetve hamis ertekek csillogasa vakitotta el a tobbseget. En masodikban kerultem kozejuk es soha nem tudtam beilleszkedni, kilogtam kozuluk, bar probaltam baratkozni. Akkoriban ez rettenetesen bantott, mert volt, aki szemelyes rosszindulataval halmozott el es csipos megjegyzesekkel keseritette meg napjaimat, bar azert negyedikre mar ugy-ahogy elviseltuk egymast az illetovel, sot, abban a bizonyos padban egyszercsak mellem ult, ugye, tudod, kirol beszelek.
A szerenadra en is emlekszem, egyike a keves jo emlekemnek. Viszont abban a szalagavatos tancban nem voltam benne, eleinte eljartam a probakra, de aztan mar magam se tudom, miert, visszakoztam. Valoszinu ott is megvolt bennem ez a kilogas-elmeny, aztan hogy ez mennyire fuggott toluk es mennyire tolem, arrol nyilvan hosszasan lehetne beszelni. Pl. volt olyan osztalykirandulas, amire el se mentem, mert csak eroltettem volna, szerencsere az ofo megengedte, hogy otthon maradjak, mert tudott a problemaimrol. Igy, utolag, nevetsegesnek tunik az egesz, de serdulokorban nagyon fontos egy kozosseghez tartozni, erezni, hogy elfogadnak, barmilyenek is legyenek. Nem tudom, en hol rontottam el veluk, azt se mondhatom, hogy a kesobbi odakerules volt az oka, mert masok is jottek utanam es be tudtak illeszkedni. Olyan mintatanulo se voltam, hogy ez irritalhatta volna oket. Akarmi is volt az oka, mindig az volt az erzesem, hogy megturnek maguk kozott (kiveve azt az egyet, aki szurkalt), de ha nem vagyok ott, akkor senkinek nem hianyzom, a kapcsolat pusztan az iskolara szoritkozik.
Ezek utan kesz feludules volt a foiskola, ahol mar a golyataborban rengeteg baratot/baratnot szereztem es soha nem voltam olyan boldog, mint az elso fel evben, eletem legszebb idoszaka volt, de ez mind nem is igazan tartozik ide, csak ugy belelendultem... :)