big4:
"Azt mondod nem a semmiből tünt föl.
Ezek szerint kimutathatóan fejlődött?
Van egy bizonyított és elfogadható, racionális kronológia?"
Ez nem egy olyan dolog amit pár mondatban el lehet intézni, de megpróbálok összehozni egy kis összefoglalást.
Ötven évvel ezelőtt még az volt az ősrégészek véleménye, hogy az ember Egyiptomban mintegy félmillió évvel ezelőtt, az alsó paleolitikum korában jelent meg. Azok az emberiség őstörténetét forradalmasító ásatások azonban, melyeket L.S.B. Leakey a tanzániai Olduvai szakadékban folytatott az ötvenes évektől, nem maradtak hatás nélkül az egyiptomi őskor kutatására sem. Az olduvai ásatások bizonyították először, hogy az emberhez közel álló vagy emberi lények már kb 2 millió évvel ezelőtt is éltek Kelet Afrikában (australopithecus, homo habilis). Később a kenyai Rudolf tó partján, majd Etiópiában olyan leletek kerültek napvilágra, melyek alapján a közvetlen emberősökre vonatkozólag még régebbi időkből nyertünk adatokat, s ezek történetét legalábbis 3 millió évre, de talán még korábbra lehet visszavezetni.
Az ősi csontmaradványokkal egy rétegben levő, ún. "kavicseszközök" bizonyítják, hogy a paleolit szakócák korát hosszú időszak előzte meg, amikor az eszközök megmunkálása még jóval kezdetlegesebb fokon állt. Egy-egy kődarabról, a magkőről szilánkokat ütögettek, pattintgattak le. Ezáltal létrejött a munkaél, mely alkalmassá tette a kődarabot, hogy segédeszközül használják különböző tevékenységeknél. Az ősi kavicseszközöknél a munkaél csak a kődarab egy részére terjed egyik oldalon vagy kétoldalasan. A szakócákat mindkét oldalon végig kiképezték. Az Egyiptomból előkerült alsó paleolitikus szakócák szép példányai (Asszuán, Théba, Nag-Hammadi stb.) formájukban nem különböznek a korabeli európai szakócakultúrák készítményeitől.
Az utóbbi években kezdett csak felfigyelni Egyiptomban a kutatás a kavicseszközökre. Ma is a szakócakultúrák képezik az első olyan időszakot, melyről legalább valamelyes képet tudunk alkotni. A természeti környezet félmillió évvel ezelőtt erősen eltért a maitól, a Nílus völgyét a pliocén kori tenger maradványaként egészen a mai sivatagi fennsík széléig víz töltötte ki. A völgyet szegélyező teraszokon lehet megfigyelni a víz fokozatos apadását. Három olyan teraszt állapítottak meg, ahol az eszközök alapján kétségtelenül emberek éltek. Más lelőhelyektől eltérően itt a felső szinten vannak a legkorábbi leletek, az alsóbb teraszoké későbbi,időben közelebb esik hozzánk. Az ember tehát követte a víz visszahúzódását, s még a paleolitikum idején elérte a mai völgyfelület területét.
A középső paleolitikum időszakában a korábban univerzális munkaeszközként használt szakócát felváltják a különböző formájú, nagyságú kovakő pengék. Ezek élét gyakran gondosan retusálták, vagyis miniatűr szilánkok lepattintásával fűrészélűvé tették. A középső kőkor (mouster-i) több állomása ismeretes a Líbiai sivatagból, így a Baharia és a Szíva oázis közti területről (Ain Dalla közelében) és Khargeh-ból. A kőipar differenciálódása jellemző erre az időszakra Európában csakúgy mint Egyiptomban. A vakarókat a bőrök megmunkálásánál alkalmazták, kőfűrészek, kőkések mellett háromszög alakú kőhegyek is kerültek elő nagy számban. Az utóbbiak főleg a nyugati sivatag lelőhelyeire jellemzőek, valószínüleg lándzsahegyül szolgáltak.
A paleolitikum befejező szakaszának egyik jelentős állomása Egyiptomban a Szebil kultúra (15000-10000 körül). A lelőhely Kóm-Ombótól északra van egy hajdani tó partján. A telepen három réteget sikerült megkülönböztetni, a legrégebbinek érdekes sajátossága, hogy a kőeszközök nem az általánosan használt kovából, hanem rendkívül kemény dioritból, kvarcból vagy puha homokkőből készültek. A második réteg tért át a kova munkaeszközökre.
A konyhahulladék-halmokból sok csont került elő, tűzhelyek maradványai is megőrződtek. A telep már kapcsolatban állt a Vörös-tenger vidékével, a hulladékban ugyanis egy koralldarabot is találtak. A legfiatalabb rétegekre az igen kis méretű kőeszközök (mikrolitok) elterjedése jellemző.
A neolitikum
Az újkőkor döntő, valósággal forradalmi változást hozott az emberiség életében, ekkor függetlenedett az ember először bizonyos fokig a természettől, sőt annak átalakítását is megkezdte. A paleolitikum idején a gyűjtögetés, a halászat és a vadászat látta el az embert táplálékkal, a neolitikum nagy vívmánya viszont a földművelés és az állattenyésztés. A földművelés következménye hosszabb ideig élő telepek kialakulása. Emellett megmaradtak az élelemszerzés korábbi módjai is. Régebben a neolitikum kritériumai közé sorolták a csiszolt kősezközök és az agyagedények használatát is, ma már világos, hogy e két utóbbi csak egyik velejárója, kisérőjelensége annak a hallatlanul dinamikus fejlődésnek, melyet az élelmiszer termelés lehetővé tett. Míg az őskőkor évmilliói alatt szinte észrevehetetlenül lassú a változás, a munkaeszközök tökéletesedése, addig a neolitikum korától rövid, egyenes út vezetett az első jól megszervezett államok kialakulásáig.
Az egyiptomi régészeti anyag jelenleg arra mutat, hogy a Nílus völgy csak a történeti idők kezdetétől szolgált rá arra, hogy a civilizáció egyik első bölcsőjének tartsuk, a neolitikum ugyanis jóval később kezdődik itt, mint a Közel- Kelet más vidékein. Az utóbbi évtizedek nagy régészeti meglepetései közé tartozott az igen régi neolitikus telepek feltárása Irakban, Palesztínában és Anatóliában (Jarmo, Jerikó, Catal Hüyük). A két utóbbi helyen már a VII. évezredben fejlett, városias jellegű település mutatható ki. A legrégibb neolit rétegekben még nincs kerámia.
A prekeramikus neolitikum lelőhelyei egyenlőre még hiányoznak Egyiptomban, és az újkőkorszak több mint kétezer éves késéssel kezdődik a környező területekhez viszonyítva. Még a kb. 6000-re tehető el-kabi leletanyag is kifejezetten paleolitikus jellegű. A kietlen Szináj félsziget és a Delta mocsarai hosszú ideig elzárták a Nílus völgyét az északkeleti hatások elől, a Szahara felől pedig nem jött a civilizáció fejlődését jelentősen meggyorsító impulzus.
A legrégibb, már biztosan földműves közösség lakhelyét a Fajjúmban tárta fel két ősrégész kutatónő, Caton-Thompson és Gardner. A két kómon, vagyis halmon a munkaeszközök mellett tűzhelyek és gabonatárolók sokasága bizonyítja az ember jelenlétét. A Fajjúm, voltaképpen oázis, melyet a Nílus egyik mellékágának, a Bahr-Juszufnak árka kapcsol össze a Nílus völgyével. A mellékág a Birket-Kárun (Moirisz) tóba ömlik, melynek felülete a prehisztorikus időkben és az ókorban jóval nagyobb volt mint ma. Ennek a tónak a közelében kedvező feltételek adódtak a földművelésre. Az abszolút kormeghatározásban a neolitikum idején a radiokarbon módszerre is építhetünk. Mint ismeretes, a levegő szén-dioxidjában a C-14-szénizotóp is jelen van, s ez beépül növényekbe, emberbe, állatba. A holt szervezet nem vesz fel újabb C-14-et, s a korábban belé került mennyiség is bomlani kezd. A felezési idő kb. 5700 év. Ennek figyelembevételével szerves maradványok alapján - kb. 4-500 éves hibahatárral, meg lehet állapítani egyes lelőhelyek korát. A két fajjúmi domb leletei eszerint az i.e. V. évezred második felére (kb. 4500-4000) tehetők. Az utóbbi években különböző módokon próbálták az eljárást tökéletesíteni, például fák évgyűrűi alapján (dendrokronológiai kalibrációs görbék). Csiszolt és pattintott kőeszközöket egyaránt használt a lakosság, balták és egyéb munkaeszközök mellett nyílhegyek is kerültek elő, az őrlőköveket pedig már a földművelés tette szükségessé. A kő mellett csontból is készültek eszközök, tűk, árak. A kagylókat valószínüleg kanálként hasznosították.
A gabonát földbe ásott, aránylag kis méretű vermekben tárolták, melyeket szalmából font gyékénnyel béleltek ki. A legszélesebb verem 1,50 méter átmérőjű, a mélység 30 és 90 centiméter között váltakozott. A telep fő megélhetési forrása tehát kétségtelenül a gabonatermesztés volt, a silókban búza és árpamagvak kerültek elő. Bár a lakóházakat és a temetőket nem találták meg az ásatások során, a leletanyag világosan elárulja, hogy a Fajjúm kultúra a neolitikumnak fejlett, előrehaladott szakaszából való. A lakosság tömegesen használta az agyagedényeket, a kerámia azonban még egyszerű, a komplikáltabb formák csak későbbi lelőhelyeken tűnnek fel.
Több felvilágosítást nyújt a lakosság életéről egy másik hatalmas neolit telep a Delta délnyugati szegélyén, Merimde-beni-Szalame amit H. Junker osztrák egyiptológus tárt fel. Az ovális alaprajzú, lemélyített kunyhók alacsony falát iszapos agyagtéglákból készítették. A nádtető valószínüleg cölöpökön nyugodott. Ajtót nem vágtak a kunyhókon, az alacsony falon át lehetett lépni, belül vízilócsont küszöb könnyítette meg a lelépést a lemélyített padlóra, ahol földbe ásott edénybe gyűjtötték az esetleg becsurgó vízet. Egy másik típusú lakóhely falait nádsövény alkotta. Az itt talált tűzhelyek azt bizonyítják, hogy nem csak ideiglenes nappali tartózkodási helyül szolgáltak, hanem valóban laktak is bennük.
A telepnek nem volt külön temetője, a halottakat gyakran, arccal a kunyhó felé, a házak közelében temették el. A zsugorított testhelyzetben elföldelt holttestek mellett sírmelléklet csak ritka esetben található. Néhány sírban például a halott szája közelében talált gabonamagvak a halottkultusz kétségtelen jelei. Mivel az elhunytak az élők közelében maradtak, nem volt szükség arra, hogy a család a sírban sok tárgyat, eszközt helyezzen el, hiszen az utódok gondoskodhattak hozzátartozóikról, könnyen vihettek áldozatot a sírra.
A lakosság a gabonát földbe ásva tárolta, vagy kosarakban, vagy hatalmas agyaghombárokban. A kosarak nádból készültek spirális (szakajtó) technikával. Merimdében juhot, kecskét, szarvasmarhát, sertést tenyésztettek. A technika fejlődését nemcsak a munkaeszközök változatossága, a csiszolás tökéletesedése igazolja, hanem a kőedények megjelenése is. Olyan emlékcsoport ez, melynek nagyobb jövője lett Egyiptomban mint bármely más területen. Sőt már laposra csiszolt, festék szétdörzsölésére szolgáló kőlapok, ún. paletták is használatban voltak, az egyik paletta asszuáni gránitból készült.
Merimde tehát az egyiptomi neolitikum egyik legfontosabb állomása, de egyelőre nehéz beilleszteni a prehisztorikus kultúrák fejlődési sorába. Kezdeti szakasza talán a VI. évezredig nyúlik vissza, későbbi fázisa körülbelül egyidős lehet a Fajjúm kultúrával. Kétségtelenül alacsonyabb kultúrfokon áll, mint a felső-egyiptomi lelőhelyek, de ennek ellenére sem világos, hogy mennyivel korábbi ezeknél, vagy esetleg részben egybe is esik ezekkel.
A Merimdében folytatott új német ásatások bővítették a telepre vonatkozó ismereteinket. Az egyiptomi szobrászat története számára fontos egy agyagból készült emberi arc előkerülése. Eredetileg póznára illesztették, tehát valószínüleg kultikus tárgy volt.
A tiszta neolit kultúrák közé tartozik még az El-Omari lelőhely, mely nem földrajzi név, hanem egy kutatóról kapta a nevét. A telep a mai Heluántól északra terült el. Kerek és ovális kunyhók kerültek itt elő. A halottak egy részét külön temetőben helyezték nyugalomra, de itt is megvolt a telepen belüli temetkezés szokása. Érdekes helyi sajátság a mell közelébe tett virágcsokor. A sírok közelében kis kőkörökből képeztek ki áldozóhelyeket, a halottat állatbőrbe vagy gyékénybe, némelykor vászonba csavarták. A társadalmi fejlődés szempontjából is bizonyos jelentősége van annak a jogarnak, melyet az egyik sírban találtak a kéz közelében.
Még folytathatnám a déli fejlődés fő irányaival, stb, stb.
"Nincs semmilyen elem a kultúrájukban, ami valahonnan máshonnan átvett, neagyisten öröklött ?
És ha igen mi az?"
A Nílus völgye egész ókori története folyamán erősen elkülönült a Közel Kelettől, sőt bizonyos fokig Észak Afrika egyéb vidékeitől is. A földrajzi adottságok nagyban hozzájárultak az egyiptomi kultúra sajátos arculatának létrejöttéhez. Ennek ellenére a prehisztorikus időkben sem szigetelődött el teljesen Egyiptom a külvilágtól.
Az i.e.VII-IV. évezredben Észak Afrika még több csapadékot kapott, s a sivatag egy része szavannás vidék volt, sőt mocsaras területeknek is kellett lenniük. A Marokkótól a Vörös tengerig húzódó óriási területen a sziklafalakat rajzok százai és ezrei teszik hallatlanul érdekessé. Ezek fő témája különböző állatok ábrázolása. Az évetredekig élő vadász, majd pásztorkultúra számos közös vonást mutat egyrészt a korabeli núbiai sziklarajzokkal, másrészt néhány esetben a későbbi egyiptomi emlékanyaggal is.
Így például a szaharai vadászok is viseltek állatfarkot az övükön, akárcsak az egyiptomi prehisztorikus vadászok az ún. "oroszlánvadászat" palettán. A fáraói ornátusban mindvégig megmaradt egy hosszabb állatfarok. A kör alakú vermeket és a beléjük esett állatokat a núbiai vadászkultúra (Gebel-Gorgod) ugyanúgy ábrázolja, mint az I. dinasztiát röviddel megelőző hierakónpoliszi festett sír.
Kétségtelenül érintkezés állt tehát fenn a szaharai törzsek és a Nílus völgy között, az egyiptomi gazdasági élet alapja azonban a neolitikum kezdetétől már a földművelés. Így ezek az átvételek a fejlődés menetét döntően nem befolyásolták.
Az egyiptomi kultúra szempontjából sokkal fontosabb az az erős mezopotámiai hatás, mely a Nagada II.-kor vége felé, az I. dinasztia trónra lépése körüli időben érte a Nílus völgyet. Ez részben a művészeti motívumok alkalmazásában nyilvánul meg, így például az oroszlánokat fojtogató hős alakja látható a hierakónpoliszi festett sírban és egy Gebel-el-Arakból származó faragott dísz elefántcsont késnyélen. Ennek a késnyélnek egyik oldalát szárazföldi és tengeri küzdelem díszíti, egyiptomi és mezopotámiai hajók harcolnak egymással. Újabban felmerült a gyanú, hogy a késnyél esetleg hamisítvány, bizonyítani ezt még nem sikerült. Esetleges hódítás csak feltételezés lehet, a mezopotámiai befolyás azonban a késtől függetlenül is kétségtelenül tény.
"Érzek valamiféle komoly tiszteletet benned.
Netán hiszed az egyiptomi vallást? Vagy annak részeit?"
Egészében hiszem.
Egyenlőre ennyi, remélem segített valamennyit.
Zealander