http://www.nepszabadsag.hu/Default.asp?DocCollID=84207&DocID=79337#79337
NSZ • 2002. december 3. • Szerző: Aczél Endre
A tizenkét pontban Petőfiék uniót követeltek Erdéllyel. Ez a követelés közel húsz év múltán, a kiegyezéskor meg is valósult. Aztán lepergett még öt évtized, s lett egy újabb unió, ezúttal a román ókirályság és a többségében valóban románok lakta Erdély között. Az 1918 december 1-jei egyesülés azóta Románia nemzeti ünnepe. Egyike azoknak a dolgoknak, amiket tudomásul kell vennünk; más választásunk nincsen. De ha már egyszer tudomásul vesszük azt, ami jóvátehetetlen és visszacsinálhatatlan; ha azt mondjuk, hogy az irredentizmus háborút jelent, és ebből nem kérünk; akkor és attól még mások tudomásul vehetik, hogy ami nekik okot ad az ünneplésre, az nekünk nemzeti trauma volt.
Ebből következően a magyar miniszterelnökre nem nehezedik olyan, alkotmányos kötelem, hogy ünnepelje azt, amit magyar embernek nem kell ünnepelnie. Medgyessy Péter azonban átlépte azt a vonalat, amely a tudomásulvétel és az ünneplés között húzódik. Vonakodnék ugyan azt mondani, hogy ő december 1-jét „megünnepelni ment el” tegnapelőtt a Kempinskibe (amely ráadásul nem is román felségterület, mint a nagykövetség, hanem magyar), de volt itt kétségen felül egy Rubicon, s ő átment rajta. Bátor ember. Bátor azért, mert ilyen gesztust őelőtte magyar miniszterelnök a demokráciában nem tett. (Igaz, Gróza Péter óta ő az első kormányfő, aki mindkét nép nyelvét beszéli.) Továbbá, megkockáztatom, okos is. Ha abból indult ki, hogy miközben mi minden szomszédunknál a sérelmi politizálás feladását kérelmezzük, ilyen politizálást mi sem folytathatunk, a legszárazabb logika szerint helyesen járt el. A magyar–román viszony jelene, jövője nem nyugodhat azon, hogy hovatovább egy évszázada Erdélyt „elcsatolták”.
De a miniszterelnöknek tisztában kell lennie azzal, hogy gesztusa értetlenséget, rossz érzéseket, föltehetően döbbenetet is keltett imitt-amott. Lehet, hogy számolt ezzel, nem tudom. Mindenesetre magyar embertől ép ésszel nem lehet elvárni azt, hogy pirosló arccal, lobogó zászlók alatt menetelve örüljön 1918. december 1-jének, akár koccintson rá. Magyar ember – pláne a határon túl – másfajta érzelmeket táplál magában, s kétlem, hogy ez az állapota egyhamar változni fog. Nem igaz, hogy szimpla diplomáciai ügyről van szó; nem igaz – vélem én –, hogy egy román miniszterelnök megjelenése a magyar nagykövetség március 15-i ünnepségén „csereszabatos” a magyar miniszterelnök megjelenésével december 1-jén. Messze nem ugyanarról van szó.
Viszont. Tény, hogy december 1-jén Nastase román miniszterelnök Budapest vendége volt, közelebbről kollégájáé, Medgyessyé. Gondolom, ilyen körülmények között kapitális udvariatlanság lett volna a román nagykövetség ünnepi meghívóját visszautasítani, tudva azt, hogy Nastase ott lesz a Kempinskiben. De úgy gondolom, Medgyessy kitérhetett volna a meghívás elől, ha akar. Nem akart azonban, mert Nastase pár órával korábban a kedvezménytörvény dolgában megtette feléje azt az értelmes és tapintatos gesztust, amit Dzurinda szlovák miniszterelnök nem volt hajlandó (miért nem, a Jóisten tudja) megtenni. E gesztust Medgyessy a román nemzeti ünnepen való megjelenése hatalmas, jelképi erejű gesztusával viszonozta. Egy-egy. Vagy több is? Talán. Vélelmezhető, hogy a kedvezménytörvény mostantól számított – elég rövid – élettartamán túl a román–magyar viszonyban ezernyi kisebb-nagyobb probléma fog felmerülni, s ezek kezelése soha nem vonatkoztatható el a két kormány, a két miniszterelnök viszonyától. Sőt valamennyi megoldás, út és kiút ezeknek a függvényében jelenik majd meg. Medgyessy „rásegíteni” vélhetett arra, hogy a magyarság számára zöld fény gyúljék, ha kell. A kis baj az, hogy nemcsak a románok éhesek a jelképekre, mi is. Én akkora jelképes gesztust Nastasétól, mint Medgyessytől, még nem láttam.
