Sziasztok!
Nagyon jó, hogy nyílt itt egy ilyen topic, már régóta kellett volna, olyan örökéletű ez a probléma. És bennem is túl mély nyomokat hagyott.

Az én történetem annyiban különbözik szalkáétól, hogy én első szerelmemmel éltem ezt át, és évekig tartott a dolog. Különös volt a felállás: három gyerek közül az exem volt a legkisebb (egy lényegesen idősebb báty és nővér mellett). A szülők elváltak, amikor a kisfiú még igen zsenge korban volt. Három gyereket anyukának ítélték. Egyébként az apuka (szerintem) donjuan-kórban szenvedő komplett idióta volt, elméletei voltak arról, hogy egy férfinek több nő jár, és az exembe is folyamatosan ezt nevelte.
Már a báty és a nővér elszakadásával is gondok voltak, vasakaratú anyuka balhézott, a két nagyobb gyerek valósággal megszökött hazulról. Így maradtak magnak a megkeseredett anyuka és kiskamasz fiacskája.
Mikor én beléptem a képbe (mint ártatlan lelkű szerelmes kislány), zsigeri reakcióim voltak az anya-fia kapcsolat láttán, bár még semmi konkrétat nem tudtam felhozni. Aztán egy-két hét múlva letisztult a kép.
A fiúcska volt ekkor 21 körül. Anyukának tudnia kellett az órarendjéről (merthogy éltanulónak volt kikiáltva a fiú), természetesen otthon várta ebéddel (tekintet nélkül arra, hogy esetleg programunk lett volna), bejárkált a fürdőszobába a fiúcska fürdőzése közben (ettől majdnem elhánytam magam többször), ha fiúka beteg volt, mellette aludt a földön. Persze közösen mentek szabadidőzni is, én csak másodhegedűs lehettem, és többször el kellett viselnem, hogy hármasban mentünk ide-oda. Alkalmanként eltiltotta a fiút a velem való találkozástól, mondván, hogy "fáradt vagy, itthon kell maradnod pihenni". És a gyerek maradt!
Mindehhez az anyuka egy igazi megkeseredett, elhanyagolt, bagótól bűzlő szipirtyó volt. Gyűlöltük egymást, és sajnos belekergetett abba, hogy "nem szerzem meg neki azt az örömet, hogy kilépek a kapcsolatból, hiszen akkor ő győzne"-alapon bennragadtam ebben a kilátástalan kapcsolatban három teljes évig. Sokszor hittem, hogy csak még egy esélyt kell adni a fiúnak, és összeszedi magát. Kapott egy több hónapos ösztöndíjat, kiment rá, megvártam. Visszajött - minden maradt a régiben. (Tetézve az atyai felhangokkal, hogy "mikor csalod már meg a barátnődet, légy férfi".) Akkor borult a pohár, amikor lehetősége lett volna külön költözni (egy nagy lakás árából két kicsi), ehelyett csak másik kerületbe költözött anyukával. Végre kiadtam az útját.

Azóta sem bírom feldolgozni, kiheverni ezt az élményt. Hogyan fajulhat idáig egy anya-fiú kapcsolat? És sajnos arra jutottam, hogy kettőn áll a vásár. A fiú is defektes valahol, ha nem képes leépíteni ezt a betegítő kontextust. Szerintem megszokják és valahol élvezik a feltétel nélküli ajnározást, cserébe eltűrik az állandó zsarnokoskodást.
Ha valaki valaha ilyen fiúval találkozik, csak egyet tudok javasolni szalkával egyetértve: lépjen ki a kapcsolatból AZONNAL.
Ha pedig valaki ilyen családi szituban nőtt fel, valószínűleg szüksége lesz terápiára, esetleg a szülő bevonásával (ha hajlandó rá). El tudom képzelni, milyen lehet ezt egy életen át hurcibálni - nekem csak három év jutott, mégis szinte belerokkantam a küzdelembe.

Bocs a hosszú lére eresztett sztoriért, de jólesett megosztani.

Kedves vergődő madár, szívből kívánom neked, hogy valahogy juss túl ezen az egészen!

r.v.