Hát nem semmi ez az anya, az bizonyos.
Nekem is van egy rémtörténetem.
Egyik rokonunk, aki Németországban él (most olyan 87 éves lehet a vén szipirtyó), olyannyira magához láncolta a fiát, hogy az még a mai napig is csak vele lakik, csak vele megy szórakozni, vele megy üdülni. (Férjtől még gyerekkorában elvélt). Körülbelül olyan szinten tartja, mint egy 10 évest. Ő mondja meg neki, hogy mit vegyen fel, mit olvasson, egyebek.

Még jó régen - van vagy 20 éve, akkor a fiú olyan 30valahány lehetett - itt szálltak meg Magyarországon egy ismerősünknél, akinek Ibusz szobája volt, és az elképedve mesélte, hogy este ott állt az előszobában az anya, és mindenféle rongyokat tömögetett a kulcslyukba, nehogy a kulcslyukon beszűrődő fény miatt ne tudjon aludni a kisfia. És hát persze a házigazdáknek sem volt szabad tévét nézni, mert a zaj is zavarta volna a kicsikét. Másnap meg olyan fura párbeszéd zajlott le kettőjük között, valahogy így:
-Vegyél sálat kisfiam, hüvös az idő.
-Nem veszek!
-Jaj de igen, vegyél!
-Nem veszek, hagyj békén!
-Jaj ha te nem veszel én belepusztulok - innen nekiállt zokogni az anya, egészen addig, míg a fia nem vette fel a sálat.
(Meglehet éppen akkor volt "dackorszakban" a kicsike.)

Mikor meg nálunk volt, egyébről sem beszélt, hogy mennyire nem értik meg az ő fiát, hogy senki nem ismeri fel a gyerek zsenialitását. Valami banktanfolyamot végzett a fiú, és azért is jött haza látogatóba, hogy körülnézzen hátha az itthoni bankoknál jó állást kap a fiú, mert Németországban már időtlen idők óta munkanélküli segélyen élt. Végül dühödten utazott haza: "Megérdemli ez az ország a sorsát, ha EZEKNEK egy J... D... sem felel meg!"