Ha csak arról lett volna szó, hogy én lány vagyok ő meg fiú, és értem terhességileg jobban aggódik az anyám, azt már rég megsmésztetem volna. Azt is könnyedén megemésztettem, hogy úgy 22 éves korom táján, egyszer elgyötörten megkérdezte tőlem, hogy ugyan mikor megyek már férjhez? Egy évvel később férjnél voltam, mert én mindig a kedvébe szerettem volna járni az anyámnak. Azt mondta, hogy legokosabb ha az ember egy külker vállalathoz megy, mert ott nagy lehetőségek vannak - az érettségi után egy hónappal már ott is dolgoztam gépkönyvelőként, holott ha valami távol áll tőlem, az a precizitás. Mindegy, beletanultam, nem volt velem semmi baj.

Viszont az öcsém pl. gyenge 2-essel végezte el a 8-at. És én tudtam, hogy nincsen vele valami rendben, valahogy egyszerűen képtelen volt megtanulni olvasni - mára már tudom, hogy valószinüleg diszleksziás lehetett), és szóltam anyámnak, hogy ne kényszerítse gimnáziumba. De nem. Ő összeszedte minden kapcsolatát, és bedugta egy gimnáziumba. Gondolom, tudjátok mi következett. 4 év alatt sem végezte el a másodikat, aztán anyám kapitulált és beletörődött, hogy az öcsém nem érettségizik le. Ugyanakkor hiába próbáltam meggyőzni, hogy inkább keressen neki egy rendes iparitanuló iskolát, hiszen egy jó szakmával prímán meg tud élni, mindig úgy nézett rám ilyenkor, mint a véres rongyra. Ja, és hogy ezt is megemlítsem, közben mindig arról beszélt, hogy az öcsémmel MINDEGYIK tanár hogy kiszúr, és MENNYIRE nem értik meg őt. És mikor ilyenkor arról próbáltam meggyőzni, hogy talán ez nem így van, mindig az volt a válasz, hogy mindezt csak azért mondom, mert én nem szeretem az öcsémet. (Szó ami szó, különösebben nem szerettem, nem volt rajta mit szeretni, állandóan kötözködött, verekedett, bunkó volt miegymás, de azért rosszat nem akartam neki.)

Na 18 éves korában behívták katonának. A tragédia szele lengte át az egész házat, anyám már a harctéren látta, úgy viselkedett, mintha a Don-kanyarba vitték volna. Igaz ami igaz, a katonaságot nem az öcsémnek találták ki, nemigen bírta a fegyelmet meg az egzecíroztatást. Nekem elmondta, hogy majd hülyének fogja magát tettetni. És innen aztán elkezdődött valami, amit én sem értek. Valóban elkezdte magát elmebetegnek tettetni, és vagy nagyon jól szimulált vagy tényleg belehülyült a katonaságba, de mire letelt a katonaidő, addigra mentették fel, és közben megjárt vagy 4 ideggyógyintézetet, ahol többek között (saját kérésére!) még sokkolták is.

Több se kellet az én anyámnak, aki végre megtalálta élete értelmét, ami innentől kezdve abból állt, hogy mindenben és állandóan rendelkezésére álljon az öcsémnek. Akármiről kezdtem vele beszélgetni, a végén mindig az öcsémre lukadtunk ki.

Na igen! Közben persze volt munkahely-kisérlet (minden munkahelyen természetesen pikkeltek az öcsémre), és persze állandóan voltak a barátnők, akik mindaddig szeretve voltak az anyám által, míg valamelyikükben fel nem fedezte azt, hogy esetleg hozzá akarna menni. Volt úgy, hogy berohant a munkahelyemre, és ott zokogta el, hogy az öcsém valami olyat mondott neki, hogy meg akar nősülni. (Akkor már a 30 felé közelített a kisöcsi.)

Már régen külön laktunk, nekem már megvoltak a gyerekek is, de az anyámmal képtelenség volt egy meghitt délutánt együtt tölteni. Épen csak a fél fenekével ült még a karosszékben is, és mindig arra hivatkozott, hogy "mennem kell, mert a L. mindjárt hazajön, és MEG KELL MELEGÍTENEM A VACSORÁJÁT!. És ha ilyenkor kissé pikírten megjegyeztem, hogy miért, hiszen nem kezetlen-lábatlan béna, megint jött a véresrongy-nézés... tovább is van, de most inkább abbahagyom.