Berda józsef versei - az istenek ajándékáról:

Borocskát dicsérő ájtatos szavak

Gyomorgyógyító
csupa íz borocska,
úgy szívom magamba belőled
most a szentlélek tüzét,
mint ájtatos lélek a
nyugalmat ima után.
E meleg nyári napon,
mikor ömlik a veríték rólam
a bő ebéd közben, csupán te
csillapítod állati szomjúságom,
te hűtöd homlokom,
te segíted a boldog emésztést
nyelvet-pezsdítő ízed által.
Érzem máris, mily vidám
és könnyű leszek mind testben,
mind lélekben, csupa irgalom
a világ iránt, - olyan, ki
mindenkinek megbocsát.
Csak csöndes borozó, élvező
barát dicsérhet ily állhatatosan téged:
légy mindig velem, asztalomon
te légy a legünnepibb ékesség
s ha meghalok egykor,
koporsómba egy hordócskára
valót kérek belőled vigasztalónak,
hogy a feltámadáskor legyen mivel
majd koccintani, ha a jókedvű Isten
az asztalához ültet netán.

Elégia

Messzi múlt ködébe veszett
bűvös legenda: aromás borok
ezernyi íze! hova vándoroltatok
tőlem a mostoha fordulások idején?
Szájíz-javító és étvágy-ágyazó kortyotok
úgy hiányzik ma nekem, mint súlyos
betegnek a drága gyógyszer. Ki tudja,
mit szenvedek, isteni nedv, miattad én?
Mely égi tájon ütötted fel a tanyád, minden
borúra derűt sugárzó legnemesebb ital, hogy
ennyire magamra hagytál? - Bor, borocska!
remeknél remekebb borok! Rizling,
bikavér, hárslevelű és szamorodni: hova
pártoltatok tőlem? Ki iszik, miféle gonosz
arany levetekből helyettem? Miért hagytátok
cserben testem és lelkem, mikor oly nagy a
szükség e szörnyű viharban? Felelj rá, angyali
szerencse; fogadj kegyeidbe megint s látogass
meg néhanap finom nedveiddel, ne nézd
tétlenül, mily árván senyved egyre szomorkodó,
kiszáradt torkom! Olajozd meg újra nemesebb
ízekhez szokott nyelvemet már! Most vigasztalj,
ma hallgasd meg hozzád repített, sóvárgó
szavaim tömegét! Hadd vigadjak végre
igazán, hadd legyen szomorkodásomból
immár telitorkú nevetés.

A Somló tetején

Bazalttüzes borod a föld
legszerelemszomjasabb méhe szüli e
költői kedélyt sugárzó szent hegyen.
Ki itta igaz italod, tudja már
mivé változik tőled, mámorító
illatú, arany-zöld látomásunk!
A tűz titka lobban ki a körülötted
áradó síkságból s lám, heggyé
emelkedtél mindnyájunk örömére itt. -
Iddogálván mandulás zamatú
nemes nedvedet: szinte szerelembe
szaladó lendület feszíti minden
izmát annak, kire rámosolyogsz;
így kerekedik kedve jó munkára is,
- csak méltó módon élvezze a varázslatot!
Immár magukba mélyedők, hazájuk
boldogulásáért buzgólkodók itala
légy mindig, kik oly derűtelt, lobogó
lélekkel bandukolnak-bukdácsolnak most
göröngyös-macskaköves útjaidon mennybéli
magasodra, mint a gyermeteg lelkű,
éneklő zarándokok!

Bornak udvarolás

Ha annyira szeretsz, tündéri tütü, végezz
ki szereteteddel, de csak lassan; pillanatig
se légy fukar hozzám, hisz' így
magasztalhatlak még sokáig!
Se kutyám, se macskám; kire
vigyázzak hát hiába? (Csak te, konokul
türelmes szív, bírd az iramot minél tovább!)
A butát még butábbá, de a bölcset még
bölcsebbé egyaránt te teszed, aszerint, ki
mire érdemes s én eszerint szeretnék
szeretkezni még véled kerek száz
esztendeig akár; mindenkit szeretvén, ki
az életre esküszik s boldog sorsot akar
az élet édességes kínálata szerint!

Somlóról szólván

Örömünknek te vagy a legmagasabb foka:
benned fogant szerelmünk bűvöletes bora,
mely megoldja az igaz elmék
tüzes nyelvét!

Egy borpince felirataként

Teremjen testünk-lelkünk
örömére valót a te szerény
szőlőbirtokocskád, hogy állandó
virágzásban élhessünk itallal
teli hordóid áldása által. Csak
így nevethetjük ki végül a fenyegető
gonosz halált!

Szellemidéző

Lélekderítő asztal, jóbaráti
körünk, szegény a szó kimondani,
mennyire hiányzol! Emberek, sokféle
arc viselői s mégis mind együvé
valók voltunk mindenbe, ami
vidám vagy szomorú volt. De közénk
tiport az ördögi csizma s most
szanaszét vagyunk, változó szavaink
színessége s jó ital nélkül, nem tudván
egymás sorsát, kit merre sodort a
sors ostoba szele.
Mily bölcs volna megint ily baráti
együttesben meghányni-vetni a világ
sorsát, ülvén az árnyas gesztenyék
alatt s közben nagyokat kortyingatnánk.
Somló arany levéből, hogy így teljünk
meg nemesnél nemesebb gondolattal!
Ki tudja, eljő-e még a napja ilyfajta
örömöknek? mert hosszú, nagyon hosszú az
éjszaka még, barátaim! De talán kibújik
újra az éjből a hajnal s mint öreg
bölcsek fogunk áldomást inni arra,
hogy színről színre láthatjuk egymást a
régi asztal körül, hol oly sokat
fiatalodott a meggyötört lélek valaha.