Szia, Alice!

Én csak azt tudom elmondani, hogy amit fölvetsz, az számomra miért nem gond.

Először is, van nagyon konkrét tapasztalat arról, hogy az ember Istenképisége realitás.

Végülis egyetlen állatról sem tudok, amelynek Istenhite lenne, az ember meg mindenféle szellemi valóságokkal foglalkozik, mióta megjelent a földön. (A "szellem" fogalmát most egészen tágan értem, szellemi tapasztalat leírásának tekintem pl. a "világ"-szót is, hiszen senki nem látott, vagy fogott "világ"-ot)

Másodszor, ha ezzel a folyton szellemi valóságokkal bírkózó emberrel Isten valóban kapcsolatba kíván lépni, akkor aligha teheti másképp, mint hogy emberi tulajdonságokat mutat. Ha a maga Szentségében mutatkozna (az ószövetségi fogalom azt jelenti: "egészen más"), akkor kb. annyi esélyünk lenne megérteni őt, mint egy hangyának a Hamletet.

Végül pedig Isten részéről azt, hogy kapcsolatba lépett az emberrel, teljesen természetesnek tartom, hiszen miért tette volna lehetővé, hogy az anyag egy csomója szellemi tapasztalatra tegyen szert, ha egyszer nem akart tőle semmit.

Vagyis: visszatérve első fölvetésemhez a topicban, szerintem semmi gond nincs azzal, ha emberként képzeljük el Istent föltéve, hogy mindig ott van gondolataink mélyén az a meggyőződés, hogy "Isten mindig nagyobb".

Másrészt viszont, ha elzárkózunk ettől, akkor sem tehetünk mást - emberségünkből kifolyólag - mint hogy valamiféle képet alkotunk. Ha pl. Istent valamiféle "végtelen erőként" gondoljuk el, akkor a szemünk előtt valamiféle kozmikus puding képe fog megjelenni, ami igazából még zűrösebb, mint ha Istenre, mint szakállas öregúrra gondolunk.