Sziasztok
Elolvastam a topikot, és sokkal okosabb lettem. :-) Én is tartottam két év mosolyszünetet az anyámmal. Szüleim 3 éves koromban váltak el. Apám nem beszámitható. Anyám művész. Anyámat mindig elnyomta otthon nagyapám, mint egy csikket. A mai napig képtelenek őszintén megdicsérni bármit is csinál. Rám meg 19 éves koromban azt mondta, hogy egy csőd vagyok, aki totálisan életképtelen. Kb két hónap múlva összeköltöztem az első adandó pasival. Ennek 4 éve lett vége. Azóta férhez mentem, és van egy kisfiúnk. Boldogan élünk amig meg nem halunk. Anyám az a tipus aki cinikus és keserű. Én meg a kemény és csökönsös vagyok, hirtelen de rövid életű haraggal. Szép párositás ez egy veszekedésnél. Először életemben múlt héten kért bocsánatot tőlem valamiért. Ez fejlődés mi? :-D Szóval én keményen edzek a témára. Mármint, hogy hogyan ne reagáljak megőrizve a keservesen kivivott önálóságomat, de rávezetve őt, hogyan ne kezelje a 11 éves hugomat. Mert az nekem mennyire szar volt. Anélkül hogy összevesznénk. Néha nem megy.... Ritkán igen. Soxor nem is érti miről beszélek. És csak annyit mond, hogy nagyon ráérek. Tudom hogy nagyon szeret. Már csak a saját szülei miatt is.

Konklúzió: esetleg próbáljátok pontosan felfedni, hogy ők mit kaptak, ami miatt máshogy kezeltek titeket, ami miatt nektek nem jó. Ha már ez tiszta, lehet rajta segiteni. Nálunk anyám maga sem tudta mit miért tesz úgy ahogy. Döbbenet hogy megbirják a szülők nyomoritani a gyereküket.

Bocs ha nem voltam összeszedett. Legközelebb talán jobban megy.
Zs