Az egyik oldalon, a nevelésünk eredményeként, az új élet felvállalása áll. Tudja, hogy sose fogja megbocsájtani magának, ráadásul nagyon fél, hogy esetleg nem lehet több gyereke. A másik oldal: a fiú bizonytalan, hogy tud-e ekkora felelősséget vállalni (pedig ő 26 éves), a lányom meg fél, hogy elveszíti a fiút. Ezzel van nekem bajom. Szerintem az elvei, a szive alapján kell döntenie. A döntés egy életre szól, a férfiak pedig jönnek mennek. Én úgy érzem, hogy ő akarja a gyereket, csak másoknak akar megfelelni (ismerős vhonnan), és nem akarja felvállalni, hogy a fiú feláldozza magát, abbahagyja a tanulást (ez is ismerős), bár már van egy tanári diplomája, az meg most nem túl rossz.