Kedves Sváb!
Őszinte rokonszenvvel olvasom hozzászólásaidat, melyek a hazai svábság jelenéről és magyarokéval közös múltjáról szólnak. Engedd meg, hogy egy személyes hangvételű hozzászólást tegyek, melynek mondanivalója szorosan kapcsolódik a tiédhez.
Nagyszüleim bajor-németek, ükapám Münchenből vándorolt a Monarchiába, ahol kedvesét nőül vette. Családunk a hagyományosan erős német és magyar erkölcs elveinek megfelelően élt, becsületben túlélve a magyar nemzet oldalán, a fronton harcolva az I. világháborút, küzdve a magyar népet tizedelő, zsidó vezetők által végrehajtott merénylet, a Tanácsköztársaság ellen. Mélyen keresztény értékrendjüket alapjaiban sértette a Kohn Béláék által, az őket befogadó magyar és német kultúrnemzet hátbadöfése, mely a hadban álló magyar és német népnek egy világháború elvesztését jelentette. A patkányok által szervezett sztrájkok következtében magyarok és németek vére folyt patakokban a harcmezőn, mivel nem volt mit enniük, nem volt lőszer a puskában. A hatalomra jutó zsidó származású vezetők mindkét ország hadseregét feloszlatták, szétzüllesztették, nehogy egyetlen zászlóaljnyi katona eltapossa őket, mint a férgeket szokás. Az eredmény ismert. Az állóháborút Németország idegen földön veszítette el, hatalmas háborús jóvátétel fizetése mellett, mely nagyban hozzájárult az 1929-33 közti világgazdasági válság súlyos nehézségeihez. Magyarország területeinek kétharmadát veszítette el Kohn Béláék árulása folytán.
Magyar és német könny és vér indult el csermelyként, majd patakká, folyóvá egyesülve mosta el a nemzetietlen, az anyanemzetet mérgező vezetőket és tanaikat. A Csonka-Magyarország újra élni kezdett. Horthy végtelen hazaszeretete egyesült a magyar népével: túléltük az árulást. Németország talpra állt, és a japán ipari forradalomra előre rácáfolva emelkedett ki a nyomorból, a német nép szorgalmának és hazaszeretetének köszönhetően.
Jött a II. világháború. Nagyapám egy magyar elitalakulat tagjaként harcolt a háborúban. Igazi hős volt, magyar és német népét egyformán szerette. Többször sebesült meg súlyosan, testében élete végéig megmaradtak az aknaszilánkok, de nem adta fel. Önként újra és újra visszatért a frontra, vállvetve harcolni a magyar és sváb véreivel. Volt, hogy a 40 fokos hidegben fagyott krumplit evett, volt, hogy azt sem. Sírt akkor, amikor az előrenyomuló oroszok átkeltek a Kárpátokon, és mocskos csizmáikkal a magyar földet taposták. Sírt akkor, amikor az ellentámadások után az oroszoktól visszafoglalt falvakban magyar és német lányokat, asszonyokat látott meggyalázva és lemészárolva. Zokogott akkor, amikor Magyarországot elhagyta a visszavonuló német hadsereghez csapódva. Sajnálta a testvéri magyar népet, sajnálta és féltette a barbár győztesektől. Németország területén, súlyosan megsebesülve esett amerikai fogságba. Alakulatának 1200 tagjából 42 szerencsés(?) élte túl a világégést. Megszökött két mankóval a hóna alatt, csodával határos módon, mivel hazavágyott. Rövid úton elfogták az oroszok. Agyon akarták lőni, mivel ilyen állapotban nem volt jó egy kis "málenkij robotra" sem. Nyelvtudása mentette meg. Bevagonírozták, hogy ismeretlen helyre szállítsák. Éjszaka szétfeszegette társaival a vagon deszkáit, és a döcögő vonatból mankóit maga alá kapva kivetette magát. Több csontja törött, de mellette voltak bajtársai, akik keresztényi könyörületességgel felemelték és támogatták. Így érkezett haza. Nagymamám nem ismerte meg. Talán az ő szeretetének köszönhetően felgyógyult és talpra állt. Rákosi Rosenfeld Mátyás őrült magyarellenes diktatúrájában kitelepítették, nyelvismeretének és mérnöki diplomájának egy vidéki TSZ disznóhizlaldájában vette állatgondozóként hasznát. Az ÁVÓ többször elvitte, mint reakciós elemet, német származása miatt. Véresre verték, megkínozták. Keserűen nézte, hogy az ávós zsidó családok miképpen fordítanak köpönyeget, és a magyar nép jószándékát és becsületességéből eredő naivitását kihasználva miképpen ragadják magukhoz '94-ben a hatalmat. Keserűen nézte, hogy a háborúban a munkatáborok biztonságát élvező zsidóság egy része meghamisítja a történelmet a többi cinkos hallgatása közepette, majd az általuk százszor-ezerszer meglopott és elárult magyar és német kultúrnemzetet kárpótlás révén (is) miként szipolyozza. Nagyanyám volt a vigasza, aki az asszonyok bölcsességével nyugtatta meg felháborodott urát. Egymás kezét fogva éltek életük hátralevő részében, míg rövid idő leforgása alatt egyiküket a rák, másikukat a bánat vitte el. Az egész falu búcsúztatta mindkettőjüket.
Nagyapám az őt ért tengernyi szenvedés miatt soha nem kért kárpótlást. Azt mondta, "csak megcselekedte, amit megkövetelt a haza". Nem tartoznak neki semmivel.
Ő EGY BECSÜLETES EMBER VOLT. PÉLDÁVAL SZOLGÁLHATNA A GUSZTUSTALANUL MEGHAMISÍTOTT TÖRTÉNELMET KIHASZNÁLÓ, KÁRPÓTLÁSÉRT SORBANÁLLÓ ZSIDÓSÁG RÉSZÉRE IS.