JANKOVICH FERENC

Idei hó

(1956. november 23.)

Hó lett azóta, bepólyálta a város sebeit.
Így most már minden, ami gyötrő, hó alatt sajog itt.
S tovább, még tovább tornyosodnak szenvedéseink,
amiket elzokogni szóval költő se tud... A rím
csúf játék ahhoz! A szó: undor! A vers hivalkodás!
Ma még hó esik itt, s maholnap mindent elfed a gyász...
Csak én tudom, s pár szerencsétlen, itt gázolva e hóban:
hogy milyen gyönyörű Nagy Remény volt itt lángolóban!
A legtisztább, legragyogóbb, és talán az utolsó...
S tűrnünk kell, hogy elevenen elnyelje egy koporsó?
Inkább hullana ég-föld s minden rongy ragaccsá... Csak ez:
ez a szégyen a teremtésre ne történhetne meg!
Dér-hajakkal reánk már csak a borzalom mered...
Nem adnék a világért egy döglött egeret!

Mindennek vége... Az ég is, mint mindig, elhagyott!
Mint házunkból a fény, belőle az irgalom kifogyott;
máshova hullt... Mert nekünk még abból se jutott!
Hát hol az igazság? - Ez itt? Az utcákra fagyott
könny, vér, üszök, tört fegyverek, s halottak rongyai
felett e könnyű hólepel? ... Mit akar mondani?
Hogy minden jól van így? - - - Igaz, hát befejeztetett!
Mindennek vége... Üresek a gyárak, egyetemek,
feldúlt kaszárnyák s tört szívek... Fegyvert letéve,
falkákban mennek el az élők! Mindennek vége...
Bányáinkat víz önti... Lassacskán nincs mivel
tömni a gyomrot és kazánt és gépet: csak rémeivel
s gyásszal a lelkünk... Sokan kifutnak, más ég határain
nyugodni meg: jobb is nekik tán, más tájon, odakinn
koldusbotot ragadni, mint fegyvert még valaha itt
a szabadságért! Hej, sorsjáték volt csak: megsebesült a hit,
s képezúzva hever útfélen, temetetlen...
Csak lelke bolyong itt-ott, mocsarakba rekedten.

Haláljáték volt, vége... Vége? Jobb is talán,
ha nem kopognak szobánk, fülünk és szívünk falán
többé a golyók! Csak félünk... Búvunk, mint negyvennégyben:
dermedten vakulunk a hideg sötétségben -
S az élet fenyeget, föld színén maradottak:
hogy mért nem vagyunk mi ott, ahol a többiek, a holtak?
És vádoljuk magunk, hogy élünk, s reszketünk -
S mi mást is féltenénk, mint hitvány életünk?
S már úgy cseng vissza, mint akinek fülébe ólom vágott:
hogy Holnapra megforgatjuk az egész világot...
S undor lesz e szó: Forradalom... Megtagadjuk az Istent
és magunk! Rút szolgagond egymást taposni szökkent -
S ha Isten elhágy, majd az ördög ráncba szed minket!
Iszonyodva látjuk viszont tegnapi rémtetteinket:
s elborzadunk... úgy tekintünk vissza arra a napra:
mint tükörre, mely önmagunk törött képét mutatja,
hogy mindenki, aki élő: attól lesz eleven holt...
S letagadjuk, hogy... hogy mi is? Nem igaz, rémálom volt...
Ajkunkkal nyaljuk föl a vért, mint az ebek; s az utcák
szennyét könnyünkkel mossuk fel, hogy legyenek újra tiszták
és rendesek!... Minden bűnjelt okosan félrevetni -
s mosolyogni az űrbe, mintha nem történt volna semmi...

De csitt, ne szólj szám! Van Fül, s hallja, ha káromlok...
S mit tudom én, kinek gyónok, ha magamnak gyónok...?
Ki figyel itt? Betűimet ki látja meg? Ki les rám?
Bús soraim orvul látni: kinek van szíve hozzá?
Tán Teremtőm? Nem hiszem én, hogy akárki is volna,
ki még, akár az égből is, fejem fölé hajolna...
De ha volna: lássa szemmel... Hisz én csak verset mondok, -
Örökláng gyúlt!... Nincs vége még!... Mit beszéltem bolondot.
Vagy legyünk most már boldogok, vagy vesszünk el, ha nem!
S ha mi nem, hát legyen velünk boldog a Történelem!
Nézd, Jeruzsálem, Ninive, Karthágó romjai
egyre intők: nem szabad eget fél művel sérteni...
Mert más a rontás, de a mű az legyen mindig ép.
Ezért élünk! A féreg is abba rág, ami szép.

Élj hát, hazám még... Sok fiad bár érted sírba rogy:
lehet, hogy a népek kezén Isten almája vagy,
kit fölszelnek a nagy idők: de mégis magot ád -
lehet, hogy most mind elveszünk: de boldog lesz a világ...

Aztán mit számít, hogy kinek zúgnak a négy folyók?
Mit számít, hogy évezreken mit nyögtek milliók?
Egy szolganép és annyi szent, s a hős, a sok ezer:
kik még jobb remény s szebb jövő hitével buktak el...?
Mit számít még egy sírnyi nép: ha boldog a világ?
S fogják-e ércbe önteni a magyarok fiát?
S hogy csillagokból esve: fény vagy átkozott korom
lepi-e el a tájt: ahol rossz volt mindenkoron?
S még akkor is, ha olykor tán kegyelt a Történelem:
madárcsőrös ujjakkal simogatott sziven!
Ez volt a sor: mindig vér és jajszó hazánkon,
s tán ha nem, még örömünkben is vér buggyant szánkon...
Szép hősi sors! Sírkőnkre hát az idők nagy kurucát
faragjátok majd: aki itt karóba húzva pipált,
hogy idézzék árva füstjét a kósza fellegek,
mik égett hazánkról szállva járnak a világ felett.