Kedves Barátaim!
Engedjétek meg, hogy megjentessem a Hunnia egy cikkét, mely rávilágít a zsidóság holocaust-hazugságára:
Nürnberg: az örökkön vádoló bűntény
Egész generációk nőttek fel a II. világháború befejezése óta úgy, hogy a legcsekélyebb lehetőségük sem volt annak tanulmányozására: milyen szégyenletesen jártak el, ítéltek halálra és csikartak ki terhelő vallomásokat középkori módszerekkel az újkori inkvizítorok a Harmadik Birodalom kommunistaellenes vezetőivel szemben. A nürnbergi vérbíróság „kiválasztottjainak” faji hátterét nem is kell bizonyítani. 1946–ban az európai civilizációt és a nemzetközi egyetemes jogokat oly mértékben, oly intenzíven taposták, gyalázták meg, hogy bizony a ma embere jogosan kérdezhetné: miképpen tudtak jóérzésű, keresztény emberek szemet hunyni és abszolút semmit sem tenni, még csak egy szóval sem kritizálni?
Miért nem jelentkezett a Führer ideje alatt oly hangos Katolikus Egyház?
Nahum Goldman, a WJC (Zsidó Világkongresszus) egykori elnöke könyvében a The Jewish Paradox (A Zsidó Ellentmondás)–ban írja: „Mindeddig amikor egy ország elvesztette a háborút egy másikkal szemben, ez az érdekelt államok közötti ügy maradt, győztes és vesztes állt szemben. Most először egy nemzetet arra ítéltek, hogy jóvátételt fizessen egy olyan országnak – Izraelnek – amely Hitler idejében, de még jóval halála után sem létezett!” Goldman rezignáltan jegyzi meg. „A háború alatt a WJC létrehozta a háború utáni jóvátételek rendezésére az Institute Of Jewish Affairs–t (Zsidó Ügyek Intézete) New Yorkban, aminek a székháza ma Londonban van. Az igazgatók, két litván zsidó, Jacob és Nehemiah Robinson, testvérek voltak. Hála nekik, kemény munkával kidolgoztak két teljesen forradalmi ötletet: a nürnbergi tárgyalásokat és a német jóvátételi intézkedéseket.”
Minden tisztelet azoknak az ügyvédeknek, akik mindent megmozgattak, hogy védenceiknek tiszta tárgyalást próbáljanak kieszközölni: ahol persze könnyedén bebizonyosodott volna ártatlanságuk. A megrendezett tárgyalásoknak azonban éppen az volt a céljuk, amit akkor még nem láthattak ezek a hősies védők: a tanúk elhallgattatása, a szemtanúk kiirtása, hogy az igazat soha senki el ne mondhassa, a hazugságokat soha senki meg ne cáfolhassa. Végső soron ezért kellett meghalnia Rudolf Hess–nek is a berlini Spandau börtönében: fogvatartói féltek, hogy beszélni fog. Esetleg azt is meg meri kockáztatni, hogy az angol szabadkőművesség akarta égetően a háborút, hogy eltávolítsa az útból Németországot, hogy életre hívják a döglődő „nagy angol birodalmat”, amivel az ingadozó Churchillt „etették” zsidajai.
A „szövetségesek” által megszállt országokban a szabadságjogokat drasztikusan korlátozták: csak arról volt szabad írni, amit alaposan cenzúráztak.
Tilos volt a „felszabadítók” legcsekélyebb becsmérlése, bűntetteik közlése. Szabad volt viszont írni Hitler „rémtetteiről”. No nem, a munkanélküliség, vagy a nyomor felszámolásával kapcsolatosan, hanem a koncentrációs táborok kápóiról, SS–katonák kegyetlenkedéseiről, stb. A volt kommunista táborlakók, akiket a „demokrácia újjászületésekor” betettek az újságok főszerkesztői székeibe, éltek is a lehetőséggel.
Ennek ellenére a Nürnbergben lebonyolított per sok amerikai bírót felháborított, köztük Harlan Fiske Stone–t is, aki akkor a Chief Justice Of the U.S. Supreme Court (az amerikai Alkotmánybíróság Legfelsőbb bírája) volt, aggodalmának adott hangot, amikor azt nyilatkozta: „Különösen ellenzem a nürnbergi tárgyalásokat, főleg illegalitása és a joggyakorlatban nem létező szankciói miatt!’ De amiről még ő sem tudott: Nürnbergben az „amerikai” katonai bíróság szelektálta és válogatta a bizonyítékokat. Ám a katonai hírszerzés (Military Intelligence Service) már előzőleg is meghamisított nemzetiszocialista bélyegeket, parancsok másolatait, útleveleket, fejléceket, igazolványokat, oly tökéletes módon, hogy maguk a GESTAPO (Német Titkosrendőrség) erre specializálódott tisztjei is csak nehezen ismerték fel.
A hamis vallomások kicsikarása közül is kiemelkedett az a brutális kínzás, amelyet az auschwitzi gyűjtőtábor parancsnokával, Rudolf Hoess–el szemben alkalmaztak. Itt a jegyzőkönyvi lista, miképpen csikarták ki a „bűnös” vallomását: Tíz ujjáról harapófogóval tépték le a körmöket, majd a lábain folytatták... nyelvét ugyancsak harapófogóval kifeszítették, majd az íróasztalhoz szögelték egy nagy 100–as szöggel... ujjait egyenként tördelték össze, majd amikor a fájdalomtól elájulva fellocsolták, az egyik zsidó javasolta a „pipettázást”: nemi szervébe egy vékony üvegcsövet erőltettek fel, amit aztán kalapáccsal összetörtek...szemébe előbb kénsavas oldatot öntöttek egy óvatlan pillanatban, majd félórával később, a fájdalmak csökkenése után, ecetes–sós vízzel locsolták... füleit forró csipeszekkel és harapófogóval tépdesték...Mindezek után fabotokkal ütlegelték a fejét, gyomrát, nemi szervét, és a súlyosan vérző, sebesült embert a földre rugdosták, majd ugráltak a testén. Amikor elájult, ápolót hívtak be, aki felélesztette a szerencsétlen embert. Kínzói gondosan ügyeltek arra, hogy addig ne haljon meg, amíg „be nem ismeri bűneit”. Ilyen körülmények közepette érthető, hogy aláírt bármit, bár erős a gyanú, hogy már fogalma sem volt, mit. Rudolf Hoess „vallomása” lett az alapja – és az ma is – a zsidók „elgázosításának”. A mese még folytatódik ma is, különösen, hogy számos európai országban súlyos börtönbüntetéssel „jutalmazzák” az igazság kimondását. Stone főbíró ítélete: „Magasszintű lincselő parti”.
Amikor Julius Streicher, a Der Stürmer nemzetiszocialista újság főszerkesztője a tárgyaláson panaszt nyújtott be, hogy vallomását veréssel, kínzással csikarta ki néhány amerikai egyenruhába öltöztetett zsidó inkvizítor, a tárgyalás elnöke kitöröltette szavait a jegyzőkönyvből és ügyvédjét is menesztette!
Ma, amikor a holocaust tagadása nemcsak hogy „antiszemitizmus és náci
újjáélesztési kísérlet”, hanem a „halottak gyalázása” is, a tények egyszerű kimondása bizonyítja a silány képmutatást.
Füzessy Tibor
USA
Ennek alapján vegyék ki a MI zsebübnkből a pénzt ismét a ZSIDÓK javára? És ha erről a hatalmas hazugságról fellebbentjük a fátylat, már antiszemiták vagyunk?