Pribék úr, bocsásson meg!

Mélységesen sajnálom, igen tisztelt pribék úr, hogy vesémmel belerúgtam az ön szöges csizmájába. Gyomorszájammal súlyos ütéseket mértem az ön öklére, állammal pedig gumibotját vertem.

Bocsásson meg nekem, ha tud, mindezekért, pribék úr!

Amikor folyamatosan hátrálva megtámadtam önt, s fellöktem magam, nem voltam tekintettel az ön magasztos érzéseire. Sőt, amikor berugdostam magam a rendőrkocsiba, még alapvető emberi jogait is megsértettem. Feldúltam lelkivilágát, amikor jó szorosra húztam kezemen a bilincset, ráadásul elvettem magamtól cigarettámat, és az ön zsebébe gyűrtem.

Amikor másként gondolkoztam, és ezzel arra kényszerítettem ön, hogy besúgjon engem, nem voltam tekintettel az ön tiszta lelkiismeret iránti igényére. Amikor provokáltam magam, hogy minél többet eláruljak önnek barátaimról, és ön kénytelen legyen ezt jó pénzért fölötteseinek jelenteni, brutális voltam önnel.

Amikor közösséget próbáltam szervezni, gondatlanul arra kényszerítettem önt, hogy hazudozzon rólam barátaimnak, barátaimról pedig nekem. S így keltsen ellenségeskedést régi cimborák között, így zilálja szét az alkotó együttműködést.

Megkövetem önt mindezért.

Amikor vezetői beosztásra készültem, arra kárhoztattam önt, hogy eláztasson az igazgatóság előtt, eredményeimet kisajátítsa, hibáit pedig az én nyakamba varrja. És suttogó propagandát indítson meg ellenem a munkatársak között.

Sajnálom mindezt.

És azt is, hogy többször is kihagytam magam a fizetésemelésekből, a külföldre utazók listájáról pedig fondorlatosan kihúztam a nevem, és az önét írtam be helyette. Utólag is elnézést kérek öntől.

Vétettem ön ellen, amikor 1969 januárjában felgyújtottam magam a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, s így most nem tudom önnel együtt mondani, hogy közös volt a múltunk, nem tehetünk egymásnak szemrehányást. Bűn volt részemről, hogy mártírhalálomat évtizedeken át elhallgattam a társadalom előtt, sőt még a rendszerváltozás után is 11 évet várakoztattam önt arra, hogy - miközben Prágában a Jan Pallach tér viseli mártírtársam nevét évtizede - legalább egy márványtáblát állítson fel nekem hőstettem helyén.

Adjon pardont, pribék úr, mert meg sem születhettem, mivel az ön családpolitikája miatt sok asszony örült, ha elvetélt, s miközben fogyott a népesség, sok magzat hullt el műtőasztalon.

Legyen elnéző velem, pribék úr, hogy nem tudtam értékelni kellően az ön csodálatos jelentéseit, amelyeknek köszönhetően szocialista hazánk nem válhatott Ceausescu, Honecker, Husák szomorú barakkjává. Nagyvonalúan fogadja el, hogy rendszerváltozás történt, s ön szerény apparatcsik-villájából kénytelen volt dúsgazdag üzletemberként egy másik, pazarabb villába költözködni.

Nézze el nekem, pribék úr, hogy öklendeznem kell, amikor magára nézek. És hogy most is arra kényszerítem önt, hogy a régi pózokkal az arcán tovább hazudozzon nekem, s eljátssza a hőst, miközben valójában piti komornyik csupán. Sajnálom, hogy ön mindezt kiolvassa a szememből, amikor rám néz, s ilyenkor megbicsaklik a hangja, nehezebben tud tovább hazudni.

Őszintén bánom, pribék úr, hogy a Kossuth téren, ahol térdelve imádkoztam, fölrángattam magam, és az ön martalóc társainak csizmás lábai elé estem. Az Erzsébet hídi csatában pedig karommal megszorítottam az ön szöges kesztyűjét, majd lágyékommal erősen beledöftem az ön gumibotjának hegyébe.

Bocsásson meg mindezért, tisztelt pribék úr.

És maradjon meg magas beosztásában.

Molnár Pál