Kedves rumci!

Elnézést a félreértésért: talán igaza van Kis Ádámnak, mikor a "Szavak eredete" topikban azt írta, hogy túl komolyan veszek bizonyos dolgokat. De megpróbálok megjavulni.

Most modulálom a 288-ban elmondottakat. Elértem Kéki Béla Az írás története c. művét, ebben olvasom: Husz János "két lágyítójelet alkalmazott: a mjekcsenyt és a hácseket. Az első 6 betűvel kapcsolatban fordul elő: č = cs, ň = ny, ř = rzs, š = s, ž = zs és ě (...) A másik lágyítójel, a hácsek, csak két betűhöz kapcsolódik, ezek a ď = gy és ť = ty."

A Magyar Nagylexikon (MNL): "hacsek, háček < cseh 'lágyító ékezet [sic!]'>: egyes latin betűs helyesírásokban a betű fölé írt, kis "v" alakú jel, amely a betű hangértékét módosítja ..." Ez a mű a mekcsent nem ismeri.

Kéki tehát egy fordított megkülönböztetést ad, mint amit én citáltam. Meglehet én emlékeztem rosszul (de akkor az NML-lel tévedek). Ennek ellenére ilyen terminológiai megkülönböztetés szerintem nincs, lévén Kéki a megoszlásuk tekintetében is téved. Husz ui. először -- mint már mondtam -- pontot használt. Később pedig az ékezetek schwabachi betűkre kerültek, ebban az írástípusban pedig a "t" nem felülnyúló, így kis "v" formában került rá, tehát csak a "d"-n volt különleges ékezet, egy aposztróf, amellyel együtt a betűnek olyan hatása van, mint egy felül nyitott "8"-asnak. Csak az antikva elfogadásával alakult ki a mai gyakorlat, amit Kéki említett. Sőt a kis "v" sem volt mindig "v": az én Tranoszciuszom a svabachhal tildét használ, kivéve a "d"-n, amire a fentiek értelmében aposztróf jár, és az "s"-t, amelyen tréma (umlaut, két pont) van! A fraktúrával írt részek használnak kis "v"-t, de ott a "d"-re is az kerül (vagy éles ékezet).

A terminológia tehát nem tiszta: a magam részéről "hacsek = mekcsen = caron", a felülnyúló kisbetűkhöz járuló formája pedig, ha meg kell különböztetni, akkor "aposztróf".