Egyébként - normális újságnál - ez úgy megy, hogy van a cikk írója, aztán van a rovat szerkesztôje, meg van a fôszerk. Minima. A cikk írója megírja a maga dolgát. A másik kettô meg elolvassa. És nem átallja azt mondani: Béla, tudom, nehéz napod volt, de menj haza és ezt írd át, mert így vékonyka. És Béla vagy az asztalra csap, mert Pulitzer díjra asspiráló rémdrámája zeniális és elviszi máshoz, ott jól meggaazdagszik, vagy belátó és azt mondja: oké,m ez valóban lehet, hogy nincs még kész.

Itt ez láthatóan nem így megy. De ez nem új dolog, régen se ment így.

Van a netes újságírásnak egy bája, ami egyben a kerékkötôje is. Az, hogy mondjuk rá, tehetséges, de a szakmát nem igazán mélyen ismerô emberkék, lelksedésbôl írtogatnak ezt meg azt, próbálva a mainstreamból kikeveredni. Gründolnak egy lapot, amit a hasonkorú, hasonszôrűek nagyon szeretnek. A gáz akkor kezd bekövetkezni, amikor jönnek a kötelezô gyakorlatok. Amikor a reklám, a hirdetô, a nézôszám istene belép. Akkor el kell kezdeni növelni az olvasószámot, ami úgy érhetô el, ha popularizálódik a lap. De az emberanyag baroomirra kényyszerbôl írja meg a kötelezôket. Ezért nem is mennek túl a többi lapnál, semmivel nem jobb ma mondjuk az indexet olvasni, mint a népszabót vagy a MH-t.

Itt érzem én a bajt, hogy amihez kedvük van, azt megírják jól, ami kötelezô, azt nem. És ráadásul mivel nagyüzemi termelés van, ezért szinte csak sztenderdekbôl áll a cikk. Nem kell nagyon jó írókészség ahhoz, hogy bárki megírjon egy cikket index módra (vagy origo, vagy akármi módra). Összeszed pár sablon poént, közétesz pici tényt, megspékeli pár frázissal, nyelvtanilag modernizálja picit a pesti szlenggel és kész.