Kamaszkoromban szinte megőrültem attól a lelki problémától, hogy vajon hazudni kell-e vagy igazat mondani. Ugyanis a társadalmi elvárás az, hogy bizonyos esetekben mindenképpen igazat kell mondani, bizonyos esetekben pedig mindenképpen hazudni. Én szerettem volna egzakt módon meghatározni, hogy PONTOSAN hol van a határ a két tartomány között. Persze nem ment.

Aztán kipróbáltam mindkét végletet, azaz mindig igazat mondani, s mindig hazudni.

Az első végletre két esetet írnék le:
- a vendégségben feltett ártalmatlan rutinkérdésre, hogy "ízlett a saláta?", kijelentettem, hogy "a saláta átlagos minőségű volt, se nem jó, se nem rossz", persze erre a hangulat azonnal komorrá változott,
- barátnőnek egy reggel azt mondtam, hogy "úgy érzem, hogy ma kevésbé szeretlek, mint tegnap", minek az eredménye az lett, hogy utána egy hétig nem akart velem szóba állni, majdnem ehagyott.

A másik véglet banális, nem írok példát.
Aztán 18 éves korom környékén kialakítottam a definíciót:

"Mondj mindig igazat, kivéve, ha:
a/ ez túl nagy kényelmetlenséget okoz,
b/ senki sem kiváncsi arra, amit mondasz,
c/ ellenkezőjéből jelentős anyagi vagy más jellegű előnyöd származik, s másnak ezzel nem okozol jelentősebb kárt."