elhalkulok mára,
erre az órára,
és azt hiszem
holnapra is kedvesem,

de ne feledd,
mandolinozz,
pattanó húromon
rendesen,
ezüst nyálad fond
hangszerem köré
csendesen!

míg a nap lemegy,
én alszom egyet,
mert fáradt a testem
és hülyülök is,
bár csakis rád gondolok,
hogy csendben, nesztelen,
betegyem-e, vagy ne tegyem.
ha jó a hajnal illata,
és megcsap a derengő homályban
a márványfehér dombok, völgyek
közt hersegő bimbód,
és az egyre mélyebbre
zuhanón ringó,
völgyedben őrjítőn,
vonzón-hívó,
hívogató, rózsaszín szurdikod,
beleveszek én
azt hiszem,
belehalok, jaj,
úgy hiszem.

félek, ezen a rozsdásodó éjen,
félek,már
nem fog
fölállni
a faszom.
félek,
csak dugdosom,
és állítgatom
a mélybe hulló,
rózsás meredélybe.
egy hátvakarásnál is szerényebb,
petyhüdt kéjben.