Nem tudom, hogy ez a dolog aktuális-e még...

De ha nem, hát akkor is.
Ma lenne a cicám (perzsa) 13 éves. Július 10-én altatták el, nagy valószínűséggel veseelégtelenség miatt. A halálos ítéletét nekem kellett kimondanom (és aláírnom!!!): azóta is bennem van a "mi lett volna, ha másnapra jobban lesz". Én nem tudok neked okosat mondani arról, hogy hogyan döntsél: a te társad volt a macs, kell, hogy értsétek egymást. Azért elmesélek valamit, életről-halálról.

A cicánknak soha semmi baja nem volt. Kedves, infantilis gombócka volt egész életében, nem láttuk az átmenetet a gyerekkor és az öregkor között. Igazi dumás cica volt, különösen érzékeny a hangulataimra. Jobban ismertem, mint akármelyik pasimat... Látott gyengének, látott bőgni, látott mindenféle helyzetben, mellette nőttem fel (két éven keresztül volt életem kizárólagos társa). Persze úgy kezelt minket, mint a nem túl megfelelő személyzetet, akik úgy tessék-lássék igyekeznek gondoskodni az ő kényelméről, az ő lakásában. Szóval megtűrte, hogy az ágyában alszom... :-)
És én közben megtanultam alkalmazkodni, gondoskodni, felelősséget vállalni.

Aztán július elején beteg lett. Először nem is vettem komolyan. Hányt egész nap, és nem mozdult az íróasztal alól. Vicceltünk vele, hogy be lehet fejezni a nyavalygást, mert mindenki utál szőnyeget pucolni. Aztán persze megijedtünk. Orvoshoz vittük. Infúziót kapott. Injekciókat kapott. És macskabérescseppet. És mesterséges tápanyagpasztát. Ultrahangon volt. Nem evett semmit. És egyre gyengébb lett.
Furcsa, hogy egy apróság jut mindig eszembe. Amikor először kapott infúziót, és már nagyon el volt keseredve, mert aznap kötötték be a kanült a lábába, kétségbeesett tekintettel próbált kiszabadulni a tekergő csövek közül. Aztán az asztalról felmászott a nyakamba, kanüllel, csővel, mindennel. Kapaszkodott, mint egy kisgyerek. Akkor nem bőgtem, de tudod, inkább senkinek nem kívánom azt a tehetetlenséget, amit akkor éreztem.

Végül is csak tíz napig tartott az egész. A vérvétel szerint romlott az állapota, és az utolsó két nap belázasodott. Alig tudott már menni. Ott álltam kétsébeesve: egyfelől azzal, hogy láthatóan szenved, másfelől pedig azzal, hogy talán még meggyógyulhat. Máig nem vagyok meggyőződve, hogy jól tettem-e, amiért az orvosra hallgattam.
Ami pedig a kérdést illeti: úgy zajlott, hogy alá kellett írnom egy kockás füzetben egy pecsét mellett a halálos ítéletét. Aztán el lehetett búcsúzni (erre nem akarok gondolni soha többet), és kiküldtek. Aztán egy idő után kiadták a halottat. Ya, persze megkérdezik, hogy elviszed-e. Ott lehet hagyni, akkor ha jól tudom bezúzzák állateledelnek. Meg azt is megkérdezik, hogy ha elviszed, akarsz-e rá zsákot. Persze mindeközben a párbeszéd közben még él a macska, csak utána küldenek ki.

Mi eltemettük. Vagyis hát a párom temette el, mert én csak bőgtem.

És hogy mi legyen a végszó? Furcsa szerzet a macska. Az enyém - írtam is - megérezte minden apró rezdülésemet. Július 22-én ültem a konyhában, néztem a tesztet a kezemben a két csíkkal, számoltam, és furcsán éreztem magam. A macskám 10-én halt meg. 8-án lázasodott be: aznap, amikor a kisbabám beköltözött a pocakomba.

Az egyik barátnőm azt írta nekem: "A cica küldött neked egy kisbabát, hogy ne legyél szomorú." Jó lenne ezt gondolni. Arra rosszabb, hogy esetleg azért adta fel, hogy legyen tere az új jövevénynek.

Hát így.

Macsi