Nem mondom, hogy vérprofi vagyok az Új Színház múltjából, de azért úgy tudom, nem volt teljesen előzmény nélküli, hiszen éveken át a Művész ill. az Arany János Színháznak adott otthont a Paulay Ede utcai épület. Persze Székely Gábor igazgatása minden megváltozott, de akik akkor összejöttek, tele voltak hittel, reménységgel, tervekkel, és ráadásul jórészt egymást ismerő, összeszokott emberek voltak.

Más volt a helyzet, gondolom, azt Te is látod, hogy most minden más a Nemzetivel kapcsolatban. Nehogy azt hidd, hogy az aggódás tölti ki a napjaimat, de gyakran eszembe jut: van min töprengeni és van miért szurkolni, ha a Nemzeti eljövendő sorsáról van szó. Akár rossz emlékű, politikus szülőktől való származása, akár magányos, úttörő volta miatt. Egyébként akármilyen szemszögből is nézem (mert mint mindent, ezt is sokféle nézőpontból kell megszemlélni, hogy lássuk az összes - jó vagy rossz - oldalát), mindig találok valamit, ami egyszerre ad okot reményre és pesszimizmusra.

És akármilyen nézőpontból is szemlélem és írok róla, valaki mindig csodálkozik, hogy na, ezért most miért aggódsz? Vagy meg akarnak nyugtatni, hogy az egész nem is olyan szörnyű. Pedig ez a Nemzeti-ügy minden, csak nem megnyugtató.

De az emberek könnyen elbagatelizálják, ami fontos és aztán elfeledkeznek róla. ÉN nem felejtem el a Nemzeti fogantatását, és azok sem, akiknek ez fontos (pl. színházi emberek). Viszont most már annyit gondolkodtam róla, annyit vizsgáltam magamban ezt a kérdést, hogy érzem: képes leszek elfogulatlanul nézni az új Nemzeti előadásait, és szeretni fogom őket, ha erre érdemesek lesznek; ha érvényesek lesznek színházilag és emberileg.

Ez valóban nem mondható el sok színházi akadékoskodóról... Sokáig tart, amíg a Nemzeti "följebb lép a ranglétrán" a szemükben.

Akik pedig anno sorban álltak az ekhós szekérnél, azokat úgysem érdekli, lehet akármilyen a síznház színvonala.