Széles a választék. Elég sérülékeny az emberi elme. Főként ha gondolkozik. Hölderlin (1770-1843) a német klasszikus filozófia egyik leginvenciózusabb elméje, és korának talán legnagyobb lírikusa. Megfeszítve keresi az igazságot, bele-belefog, úgy érzi nem sikerül. Néha hazamegy, az se jó. Állást vállal, de feladja. Zongorázni kezd. Azt szereti. A görögökre gondolt, abba a világba vágyott, elviselhetetlen lett számára környezete. Hölderlin kizárólag a kilátásokról, a jövőről volt hajlandó beszélni, a jelent kilátástalannak és értelmetlennek tartotta, ha szót ejtettek róla, dühbe gurult, őrjöngött a hazájára. Egyszer egy látogatója megjegyezte: szép kilátás van itt. Hölderlin kijavította: szépen kiláthat az ember.

Azt kereste, hogy az ember az legyen, ami maga. (Helyesebben a legközelebb legyen ahhoz ami maga.)

Schiller fedezte fel. Beajánlotta házitanítónak 4 kisgyerek mellé. Szerelmes lett a háziúr feleségébe, aki viszontszerette. Három év után a szerelem kitudódott, és mennie kellett. Goethe (az a szemétláda, gőgös állat) kidobálta a verseit, mint ahogy Schubert kottáit is. A francia forradalom elbukott (az eszmények mindenképp). Azért elment megnézni: tényleg vége? Váratlanul gyalog hazaindult, mire megérkezett elméje elborult. Két barátja, Schiller és Hegel kijárta, hogy szállást, ellátást kapjon, egy tübingeni asztalosnál finanszírozták létét. Schilleren és Hegelen kívül senki nem tudta, hogy korának talán legnagyobb költője, és egyik legnagyobb filozófusa. Életének hátralévő 40 évét élő-halottként élte le, csaknem szótlanul. Halála után kezdett közismertté válni.

"A tragikus idômezô a legféktelenebbül követi a szakító idô szellemét, mely utóbbi ekkor vadul jelenik meg, nem mint nappali szellem, amelyik kímélné az embert, hanem mint a holtak világának és az örökké eleven íratlan káosznak kíméletlen szelleme."
(Johann Christian Friedrich Hölderlin)

Széles azon koherens, egységes gondolatok skálája, amibe bele lehet őrülni. Márpedig a gondolat jobbára egy.