No hát akkor a befejezés (egyelőre):

Június 28., péntek
Abaliget -- Abaliget vá. (-- Pécsvárad), pihenő- és utazónap

   Visz a kis piros Pécsváradra, szombat-vasárnap a teljesítménytúrákon megnézem, ami fontos még kimaradt a Mecsekből, meg ismételek egy kicsit. Körben lanyha dombság van, de balról, ha a dombok és a növényzet egyszerre van jókedvében, látszik a Zengő (holnap reggel lesz bemelegítés), a Hármas-hegy a csillagdával s olykor a már kétszer megmászott Köves-tető (a délebbi, mert kettő van, s alig két méterrel alacsonyabb a másik). Kicsit sok ez a négy és fél óra egy hatvan kilométeres vonatjegyhez képest, de így jár az ember, ha egy nagyváros közelében egyik segédmegállóból a másikba tart, és még át is kell szállnia. Komolyan, az első emelkedőnél azon kaptam magam, hogy kezdem becsülni a szintemelkedés mértékét. Így van ez a kilencedik túranapon. :-) Nem is beszélve arról, hogy milyen idegenül éreztem magam a zsúfolt pécsi pályaudvaron a sok jövő-menő ember között, ahol állandóan figyelni kell, hogy el ne lopjanak valamit. Mintha nem is az én világom lenne ez! S ha megbámulnak a fejpántom alá szorított zsebkendőért, a túrabotért s a véresre karmolt lábamért, az ő bajuk. Most egyszerűen így érzem jól magam. Hihetetlenül gyorsan el tudom felejteni a civilizációt, a híreket, a tévét, a számítógépet és egy csomó dolgot, amelyek az év nagyobb részében oly nélkülözhetetlennek látszanak! Jót mulattam a helyzeten, ahogy az elhagyott Abaliget állomás várótermében előszedtem a gázfőzőt (ha már annyit cipeltem magammal), s nekiláttam kávét főzni ebéd után. Azért az mégsem járja, hogy bárhol a hegyekben hozzájuthasson az ember egy kávéhoz, a vasútállomáson meg nem!

   Reggel a sátor körül lustálkodtam, amikor hirtelen esőszaga lett az időnek. Gyorsan nekiálltam feltekerni a sátor tetejére terített hálózsákot, de az eső gyorsabb volt; épp csak be tudtam menekíteni a szétszórt holmit a fedél alá, s már esett is. Éppen csak egy pár cseppet, ijesztésül. Még pár hét nomád élet, és egész jó időjós lennék. :-)

   Összecsomagoltam, hogy visszamenjek a tóhoz. Jókor, mert mire indultam, megjött a gazda egy szekérrel a szénáért. A falu széli utcában a tegnap este oly veszettül ugató és aztán egész éjjel koncertező kutyák most bágyadtan punnyadva pihenték ki az éjszaka fáradalmait, s egyiküknek sem volt egy szava sem hozzám. Elhaladtam az északi tó mellett is, aztán víkendházas övezetbe jutottam, majd a falu szélén egy nyílt emelkedőre. Füves domb távoli gerince felé vitt az út, s ahogy botomra támaszkodva húztam fel magam, az járt a fejemben, hogy talán hatszáz évvel ezelőtt ugyanitt ugyanígy kapaszkodott egy vándordiák a botjával a tűző nap alatt. Vajon ugyanezt a tájat látta maga körül? Lehet, hogy akkor épp sűrű, úttalan erdő borította ezt a dombot?

   Ahogy a gerinc felé közeledtem, egyre nagyobb izgalom fogott el. Nincs pihenő, majd ott fent! Egy teljesen nyílt füves dombtető -- micsoda kilátás lesz ott! És lett is. Boldog voltam, hogy este az abaligeti táborozás mellett döntöttem, mert ezt a szakaszt nagy vétek lett volna sötétben megtenni! Körben hegyek és dombok, búcsúpillantás a Mecsekre és az első kíváncsi tekintet a Zselic felé, ahol a következő túrán járok majd. A közelben jól kivehető a tegnap magam mögött hagyott Jakab-hegy és (utóbb azonosítva) a Tubes. Mélyen alattam Abaliget egy része; a falu nagyobbik felét a völgy rejti. Azt hiszem, ezt a helyet ebben az időben napozásra találták ki. Más is azt hihette, mert egy fekhelynyi széna volt itt összegyűjtve. Már csak 2-3 kilométerem volt hátra, így nem volt okom sietni.

   A napozást a szükséges alapossággal elvégezvén az utolsó kilométerek elfogyasztásához láttam, fél lábbal már kívül érezvén magam a túrából. Meg is lakoltam érte, mert jól megkaptam az utolsó csalános dzsindzsást, hogy méltó módon fejeződjék be ez a szakasz. Utána még egy rövid erdős rész következett búcsúzóul, majd egy rét szemközti oldalán feltűnt a vasútállomás. Itthagyom hát a Mecsek túlzsúfolt turistaútjait, ahol olykor akár napjában kétszer is találkozhat túrázókkal az ember. Itthagyom a DDK második tájegységét is. Azt a hegységet, ahol országos összehasonlításban is igen intenzív túraélet zajlik, s más vidékekhez képest gombamód nőnek a kulcsosházak. Azaz még nem egészen, de a hétvégén már csak teljesítménytúra lesz. Megváltozott a fontossági sorrendem.

   Negyed kettőkor az állomáson kiderült, hogy majdnem hatra leszek Pécsváradon. Ott aztán várni kellett egy órát a rendezőre (még jó, hogy nem jöttem el a korábbi vonattal a napozás rovására), majd elszállásoltuk magunkat a tornateremben.

   Az idő hirtelen erősen lehűlt, viharos szél támad. Javaslom, hogy csukjuk be a terem hátsó ajtaját. Elöl úgyis ki van írva, hogy a hátsó bejáraton lehet bejönni, aki meg nem talál meg egy ajtót, az úgyis életképtelen és ezekről Darwin rendelkezett. Egyszercsak megszólal a bekapcsolva felejtett mobilom, amelynek az akkumulátorát oly féltve őrizgettem mostanáig, hogy még az anyámnak is csak másnaponként küldtem SMS-t. P-ista kezd valami ötperces köntörfalba, amiből csak nehezen tudom kihámozni, hogy itt kóborol a terem körül és nem találja a hátsó ajtót. Hát így van ez. :-)

   Aztán nekiered az eső, állítólag nem is esik olyan nagyon, de a tornacsarnok tetején rémesen felerősödve dobol. Hat-hét ember alhat itt. Amióta eljöttem otthonról, most először fizetek a szállásért.

Június 30., vasárnap
Hazafelé (gondolatok a vonaton)
Csíkosra sült a homlokom. Így jár, aki másfél hétig fejpántban túrázik.

*
A túrajelentésem 600 pont felett van. Jól benne van egy bronzjelvény.
*
Nem tudom, hol akarok inkább lenni. Folytatni fáradt vagyok, haza még nem igazán kívánkozom.
*
Egy zsír új és egy majdnem új térképet rongyoltam cafatokra. Mégiscsak jó lenne már az az atlasz...
*
Azt hiszem, ma van a VB döntője. Erről az őrületről is szerencsésen lemaradtam, jókor volt ez a túra! Csak aztán meg ne kérdezzék valami vetélkedőben majd, hogy ki játszotta a bronzmeccset meg ki volt a gólkirály meg efféléket! :-)
*
A lábam, mint egy térkép, úgy néz ki: tele van karmolásokkal, horzsolásokkal, csípésekkel. Nem baj, így jó ez.

Epilógus az első szakaszhoz

   Hazajöttem, mert elfáradtam. Nem az erdőtől, mert oda most is húz a szívem. Nem is a vadkempingtől és a nomád élettől, mert azt még legalább egy hétig bírtam volna. Elsősorban a hátizsák súlyától, amelyet még a rossz súlyeloszlás is tetézett. Már gondolkodtam rajta, hogyan tudnám csökkenteni ezt a súlyt, és elég kevés lehetőségem van.

   Hazajöttem, és majdnem úgy csináltam, mint Szergej, a hős szovjet katona. Első dolgom volt ráállni a mérlegre. Azután levettem a hátizsákomat. :-) A különbség éppen húsz kiló, közepes kenyérmennyiséggel és majdnem fél liter vízzel. Ez azt jelenti, hogy a teljes feltöltöttség állapotában, ahogyan Bátaapátiból felmásztam a hegyre, amikor először éreztem, hogy leveszem a hátizsákot és elszállok, a huszonhárom kilót ostromolhatta a csomagom.

   Hazajöttem egy félig idegen lakásba, ahol nincsenek fák és fű, viszont van hideg-meleg folyóvíz. Ez is valami. :-)