Kedves Oszi!

> 1. Úgy tűnik, hogy a régebben megismert városneveket az eredeti kiejtésnek megfelelően a magyar fonetika szerint írjuk le, így ékezet kerül rájuk, mint pl. Prága, Hága, Milánó, Párizs.

Kivenném a sorból a Hága és Milánó városneveket, mert az idegen /a/ viselkedésének szempontjából ezek külön esetet képviselnek. Hága esetén ui. az "á" eredendően hosszú. A Milánó névben nyílt szótagban lévő hangsúlyos magánhangzóról van szó: az egyrészt eredetileg is kissé megnyúlt, másrészt a nem első szótagban lévő hangsúlyt a magyar (nyílt szótag esetén) igen sokszor a magánhangzó megnyújtásával pótolja (mivel a hangsúly nálunk mindig a szó elejére esik).

> Ám a német nyelvű városneveknél mindenképp megmarad az eredeti írásmód. Itt érdekes módon az ejtés mintha bizonytalan lenne: Graz egyértelműen [grác], de Saltzburgot inkább [a]-val szokás ejteni.

A Graz városnév nem jó példa, ui. eredetileg ennek volt Gréc ~ Geréc alakú magyar neve, vö. Gréczy családnév. Graz esetén "visszaléptünk": a hivatalos osztrák névvarianst használjuk újabban, és a német koiné ezt hosszú /á/-val ejti (rövid /grac/ ejtést *Gratz-ként írnának le [vö. Glatz családnév]; egyébként Ausztria jó részén /gréc/-nek ejtik a város nevét: innen van a magyar forma /é/-je is).

Salzburg esetén jó felidéznunk a latin metrikai szabályt: egy szótag hosszú, ha hosszú magánhangzó (vagy kettőshangzó) van benne, avagy kettő, ill. annál több magánhangzóra végződik. Prága és Párizs esetén az eredeti ajakréses /a/ nyílt szótagban van, egy mássalhangzó sem követi [a szótagon belül]. Ezen nevek meghonosodásakor tehát a köz az /a/ ajakréses ejtését tartotta meg, de -- mivel ilyen hang nincs a magyarban -- az ajakrés megtartása érdekében megnyújtotta a magánhangzót. Salzburg esetén azonban a /zalc/ szótag két mássalhangzóra végződik, emiatt a fenti szabály értelmében "pozícionálisan" hosszú: ebben a szituációban pedig kerüljük a magánhangzók megnyújtását. Így kevésbé műveltek ejtésében (nyelvészek által /O/-ként jelölt) ajakkerekítéses magyaros "a" lesz belőle, de az ún. művelt köznyelvben manapság németes "a"-t (/a/) ejtenek (én is!).
Salzburg közös sajátossága még Grazcal, és különbsége Prágával, Párizzsal szemben az az, hogy ez sem magyar (magyarosodott) városnév, hanem mintegy onomasztikai "műveltségszó". Kevesebb kapcsolatunk volt ezekkel az ausztiai városokkal, mint a példaként felhozott többivel, ezért nincs saját nevük. Pontosabban ezért veszett el a régi magyar név a kapcsolatok lazultával (Salzburg :> *Sóvár).

> Az újabban megismert városneveknél az eredeti helyesírást követjük.

Ez egy általános elv. De nem inkább a helyesírás kérdése, hanem a magyarosodásé. Gdansk nem egyszerűen eredeti helyesírással van írva, hanem ez egy idegen idegen szó, amely felváltotta a régebbi magyaros Dancka-t. Idegen szóalakokat pedig eredeti helyesírással írunk, függetlenül a kiejtésüktől (vö. magyarosodott szoftver, de még idegen firmware /förmver ~ förmvér/).

> Ilyenkor általában az a betűt [a] hangként olvassuk ki. Ez azért tűnik nekem furcsának, mert ugyanakkor ezekben a városnevekben más betűket, betűkapcsolatokat az eredetit megközelítő ejtéssel olvasunk ki:

Ellenpéldák: Cádiz m. /kádiz/, de sp. /kaDiT/ [/D/: az angol "the" 'th'-ja, /T/ az angol "thin" /th/-ja], Machu Picchu m. /macsu piccsu/, de ered. /macsu pikcsu/, Odessza m. /ogyesszO/, de ukr. /odessza/, Chicago m. /csikágó/, de a. /sikágou/, stb.

Van valamiilyen össznépi prekoncepció az idegen szavak kiejtéséről, és ez határozza meg a kiejtést. Ha ez téves, akkor "hibás" lesz az ejtés, mint pl. az utolsó három utolsó példában. Ugyanakkor a Washington név mássalhangzóit is idealizáljuk: a "w"-t magyar /v/-nek ejtjük, holott az /w/ kb. igen rövid /u/; ejtjük a /g/-t, holott nincs benne: az "ng" ugyanúgy kettősbetű mint az "sh". Az általad kivastagított "a" magyaros ejtése egyébként nincs messzebb az eredeti angol hangtól, mint az "i" esetén tapasztalható különbség. Az viszont biztos, hogy nincs a névben /o/ hang mégis ejtjük az íráskép szerint, sőt még az Edinburgh városnév is /edinboró/-ként ejtődik magyarul.

Tehát idegen szavak esetén mind a magánhangzók, mind a mássalhangzók esetén két esetet kell megkülönböztetni: felismerjük-e a betűkapcsolatok helyes ejtését, ill. az eredeti hangokat hogyan tudjuk reprodukálni, hogyan helyettesítjük sajátjainkkal.

> Elég nehezen szokták elhinni az emberek, hogy Kolumbia fővárosának neve Bogotá. A magyar nyelvérzék a-t írna és ejtene.

Emfatikus szavakon kívül (mint pl. noná) nem jut eszembe hosszú /á/-ra végződő magyar szó: a magyarba kerülve minden szóvégi hosszú /á/ megrövidül úgy, ahogy a szóvégi rövid /ó/-k megnyúlnak. Gondolom, egy japán is, amikor egy ottani üdülési prospektusból kinéz egy Kuruku-szigetre menő utat, odaírva nem fogja elhinni, hogy annak neve valójában Krk. Ezek a fonetikai korlátaink, amelyeket nehezen lépünk át. És meg kell vallani, aki a korlátokat átlépve magyarul beszélve /uasintn/-t, /riudözsönejru/-t ejtene -- minél hívebben utánozva az eredetit --, azt még tudálékosnak is tartanánk.