Elment.
Várható volt, hiszen látványosan és nagyon gyorsan romlott le az utóbbi időkben. Két hete volt a születésnapja és indultam hozzá, de mondták hogy kórházban van. Oké, majd ha kijön. Kijött, de nem volt olyan állapotban. Na majd ha jobban lesz.
Aztán ELFELEJTETTEM.
Egész egyszerűen nem volt felírva és én csütörtökön gondoltam arra, hogy már hétfőn is mehettem volna.
Megkérdeztem a fiát, hogy van. Nincs jól. Néha nem vesz tudomást arról, ami körülötte van. És most már nincs körülötte semmi, mert ő sincs.
Koporsóban fogják temetni, mert félt a hamvasztástól. Mindig azt mondta, hogy mi lesz azokkal a feltámadáskor, akiket elégetnek. És valószínűleg nem leszek ott a temetésén, mert a temetés a számomra egyre elviselhetetlenebb megpróbáltatás.
Néhány órája tudom, de még valahogy nem szoktam meg. A legnehezebb pillanat az volt, amikor közöltem a hírt a szeretteimmel.

Nem tudom, fog-e nekem hiányozni valaha ez a kimaradt születésnapi köszöntés. Harmonikus volt a kapcsolatunk, ragaszkodtunk egymáshoz és úgy érzem, nincs adósságunk egymás felé.

Végiggondolva a napot, egy órával a halála után gazoltam ki azokat a lángvirágokat, amiket tőle kaptam 3 éve. Akkor még nem tudtam.
Most már tudom.
Majd megszokom, hogy nincs.
Szerettem.