Egy pár bizonyosságom had osszam meg. A matériától való függésünk mértéke tökéletesen megmutatkozik a halálfélelmünk nagyságában. Szerintetek, ha meghal egy nagyon szeretett ismerősünk, és tovább élve a szellemi szinten esetleg, még néz is minket, szóval Ő mit mondana téged látva fetrengeni bánatodban a földön a halála miatt? Szerintem nagyon sajnálna és biztos, hogy azt mondaná „Ne tedd ezt! Butaság!”, biztos még Ő is gyötrődne miatta, és így neki sem használsz.

Meggyőződésem, hogy ha az anyagi világ legmélyére néznek az egyre kifinomultabb műszerekkel, a legvégén, amikor már lebontották legutolsó alkotórészét is az „anyagnak” nem találnak mást csak egyszerűen energiát. (Lehet, hogy már eljutottak ehhez a megállapításhoz hivatalosan is.)

Mi képes energiát hát létrehozni?

Nagyrabecsült „szent” emberek (ma is vannak ám), akik körül úgy láthatjuk mi kívülállók, hogy szinte kivilágosodik a levegő, az aurájuk egyfajta fényárban úszik. Nekem még nem volt személyesen ilyen emberekhez szerencsém, de szerintem elhihető. Nos hallottam hogy egy egyszerű, érzékenyebb feszültségmérővel megmérték egy ilyen körül a feszültségingadozást imádkozása közben és jól látható pár milivoltos feszültségemelkedést mértek a közvetlen környeztében. Magyarán a gondolat energiateremtő, a szellem képességére szerettem volna ezzel utalni.
Ezen a vonalon adódik a kérdés: kinek a gondolati energiája hozza létre, például azt, amire anyagi tekintetben azt mondom, hogy „én”? Talán én? Önmagam gondolatainak manifesztációja a testem, amit, ha nem vagyok elég szemfüles kizárólagosnak fogadok el, így neki keresve mindig a legoptimálisabb körülményeket, nem azt ápolva ami valójában őt létrehozta és ami kivezethetne a szabályok közül, amiket egyszerűen magam, mint gondolat alkottam, azzal, hogy elfogadtam most „ezt”.
Egyébként nincs bajom a szabályokkal (ellenkező esetben nem itt és így lennék vélhetőleg), a szabályok biztonságot jelentenek – meleg takarók -; egyfajta etalonok. Értékmérők. Lehet, hogy csak egyszerűen a bátorságot kellene megtanulni, azt, hogy el merjem magam képzelni – a konvenciókon túl – egy nemesebb, tisztább önvalómban?

A testi mivoltommal húzott határaimhoz való fokozottabb ragaszkodás kizárják az esetleges rajtuk kívüli felismerések lehetőségét.
Konklúzió: én azért vagyok itt, és így ahogy, mert én adom az energiát hozzá, hogy ilyen kifejeződésként nyilvánuljak meg.
Minden bajt én hozok a saját fejemre, azzal, hogy nem zárom ki maximálisan a lehetőségét (lehet sajnos, hogy csak néha bár tudat alatti szinten is, de működik) ennek a fokozottabb felismerése kellene, hogy használhasson is ez a tudat nekünk. Na itt vagyok én is lusta. Ja, és persze működik ez a jó események generálása oldalán is.
Vajon milyen tudati szintek létezhetnek még? És miért kell nekem önmagam illúziójában megélnem most ezt az időrészt (a mostani életem)? Milyen lehet az a tisztább tudat, amikor már nem hazudjuk bele magunkat olcsó féligazságokba (test)?
Valaki szerint az ember igazából egy akaratnak a megszemélyesült alakja. És ez az akarat már előbb megvan, mint a test hozzá. Mit akarsz akarat?
A lényeg szerintem életeinkben a szellemi fejlődés. És mindez azért, hogy, ügyesebben vehessük a következőket, amik valójában alighanem nem is annyira ismeretlenek, mint amennyire annak tűnnek. A szellemi fejlődést nem kifejezetten az iq rész felől értem, inkább „szellemi” szó a domináns. A kettő persze egymást generálhatja, sőt nagyon valószínű is ez. Enikő kérlek, soha ne alkudj meg a külsőséggel, vagy azokért. Azt tartsd szemed előtt, amik időtállóak, ezekhez építs állványt! (És főleg te István!)

Ülj le a szobádban. Nézz körül és ismerd fel, hogy minden tárgy egy időben régebbi vágynak, vagy akaratnak; egy gondolatnak az eredménye. Valaki (a szüleid, vagy te) egyszer kigondolták, hogy de jó lenne ez, vagy az! – és bejárták a hozzá vezető utat. Ennyi. Legyenek nagyratörő álmaink és ha eléggé hiszünk benne talán még azt is legyőzzük érte, hogy nem bízunk teljesen a lehetőségében (csakhogy ez a legnehezebb része).
:-)