Kedves dragffy, Zsírharang, Pivovar, kostas!
> a magyar kulturkorben miert irjuk a csalad nevet elore es a keresztnevet masodiknak. Europaban ha jol tudom ez teljesen egyedi.
Csak azért tűnik egyedinek, mivel csak a mai állapotokról vannak ismereteink. De figyelemreméltó pl. News Reader információja a Magyar személynevek megfordítása topik 8. hozzászólásában: "eredetileg az oroszban a vezetéknév + utónév + apai név sorrend szerepelt (sőt, nagyon hivatalos-ünnepélyes stílusban ma is így írják le, de ez archaikusnak számít)". Ugyanakkor kostas oszmán-török példáit (Hakan Sükür, Turgut Özal) sem célszerű figyelembe venni, mivel tudjuk, hogy a 48-as szabadságharc után Törökörszágba emigrált és ott patriált magyarok is csak egytagú személynevek kaptak még: ott tehát a kettős személynév igen fiatal jelenség, melyet már kész nyugati (tehát személynév + vezetéknév sorrendű) minták alapján valósítottak meg. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy a magyarban miért áll a családnév elől, hanem az, hogy nálunk miért nem fordult meg!
Az eredeti sorrend "okai" már az előző hozzászólásokban előkerültek:
- a melléknévi jelzői sorrend (dragffy)
- a birtokos szerkezet sorrendje (szabatosabban: a nem egyeztetett jelző helyzete; Pivovar)
- az értelmező jelző pozíciója (vi. a "ragadvány- és melléknevek"; kostas).
A három jelzőtípus "közös nevezője" határozta meg a sorrendet: pl. azokban a nyelvekben ahol a melléknévi jelző elől áll, a másik kettő hátul. Világos, hogy a hivatalos neveknek csak egyféle sorrendjük lehet: ezért a nevek egységesültek a domináns sorrendnek megfelelően, de (mint pl. az oroszban) ez később külső kulturális hatásra meg is változhatott. Két szempont igen fontos volt a személynév + vezetéknév sorrend nagyfokú elterjedtségében:
1. A latin minta: a latinban a melléknévi jelzők sorrendje ugyan szabad volt, de gyakoribb volt a hátravetésük. A római családnevek ennek megfelelően személynév + családnév + nemzetségnév sorrendűek volt [vö. Quintus Horatius Flaccus 'a Flaccus nemzetségbeli Horatius család ötödik gyermeke', Gaius Julius Caesar 'a Caesar nemzetségbeli Julius család Gaius nevű tagja']. A hivatalos neveket pedig mindenütt az egyházi anyakönyvezés alakította ki, amely a nyugati keresztyénségben latin nyelvű volt. Ezen túlmenően a humanizmus során dívó önkéntes névlatinosítás is nagy presztízst biztosított ennek a típusnak, és ez visszahatott a későbbi nem latin névadásokra is, vö. Johannes Comenius > Ján Komensky'. (Ez nem lebecsülendő hatás: a lengyelben latin mintára alakult ki az, hogy a melléknevek hátul állnak!)
2. A nemesi előnevek mintája: Először a nemesek közt alakultak ki a családnevek (az alsóbb néprétegek körében még több száz évig csak személynevek voltak alkalmi ragadványnevekkel). Ezek között is az egyik leggyakoribb szerkezet volt a nemesi biroknév. A Zrínyiek pl. a S^ubic'-ot cserélték le. Latin nyelven az új családnevük de Zrin volt, hátrevetett formában, pl. Nicholaus de Zrin. Az európai nyelvek többségén ez csak hátravetett birtokos jelzővel oldható meg (vö. Otto von Habsburg, John of Nottingham, Michel de Nostre Dame, Don Quixote de la Mancha stb.): maradnak a nem indoeurópai és a szláv nyelvek. Azonban kezdetben ez utóbbiak is német--latin mintára a "ból/ből" típusú előljárós szerkezetet használták: pl. cseh Jan z Jasena 'Jaseni János' ~ l. Johannes Jessenius, és a sorrend maradt a szlávos -sky végződésű nevek elterjedésekor is (vö. mai Jasansky/Jesensky vezetéknevek).
Amikor az alsóbb néprétegekben is kialakultak a családnevek, már kész, nagy presztízsű -- és a vezetéknevek hátratételét "előíró" -- minták szolgáltak a névadás alapjául.
A magyarban mindhárom fenti jelzőtípus esetén az a természetesebb, hogy a minősítő név (tehát amiből később a családnév kifejlődött) elől áll. Emellett a magyar nyelv izoláltsága elősegítette, hogy az idegen nyelvi mintákat nem mechanikusan, hanem a magyar nyelv igényeinek megfelelően másoltuk le. Ezen kívül abban az időben, amikor pl. az oroszok megfordították a régi, magyarhoz hasonló névsorrendet, éppen a magyar nyelv emancipációjáért folyt a küzdelem. Ebben a politikai környezetben nem lehetett még gondolni sem a névsorrend "európaizálására".
dragffy felvetette, hogy a többi finnugor nyelven nem "magyaros" a sorrend. Ha valaki nem mozdul ki a falujából, nincs értékes tulajdona, ill. nincs joga arra, hogy ezt leszármazottaira örökítse, a helyi ítélkezési szinteken túli felsőbb bíróságokhoz nem tud fordulni, akkor a személynevén kívül "nincs szüksége" fix, örökíthető megkülönböztető névre. Emiatt a családnevek kialakulása a társadalmi fejlődés egy meghatározott szintjét igényli. Ez nagy tömegben nálunk a XVII. sz-ra következett el. Ebben a korban azonban még az állam nem volt központosított, így a családnevek kialakulása természetes nyelvi és kulturális folyamatok eredője lehetett. Rokonaink azonban tőlünk keletebbre élnek, náluk az alsóbb osztályok jogképessé válása a XVIII-XIX. (sőt: XX.) sz-ra tehető, amikor már az orosz, svéd, porosz állam hatóságilag megszabhatta a nevek strukturáját, és ez természetesen az akkori orosz, svéd, német minta alapján történt (vö. a rengeteg "-ov"-ra végződő nevű oroszországi török [azeri, üzbég, kazah, tatár stb] és finnugor [osztják, vogul, mordvin stb.] családok).
