A most következő cikket talán nem is kellene idemásolni, kicsit furcsa egy kritika a Marsbéli krónikák-ról. A kritikus „úr” (vagy akkor még elvtárs) játszik a szavakkal, tulajdonképpen Robi nyilatkozatát kritizálja, miközben az olvasó, aki nem hallgatta még a lemezt, leszűri a konzekvenciát: valami nem stimmel ezzel a lemezzel. Miért volt erre szükség?
„Elkésett lemez.” Persze, mert a kritikus „úr”-hoz hasonló fafejek miatt késett 3 évet.
Persze az is le van írva, hogy nagyon tehetséges csapat, nagyon jó lemez. Mert a Marsbéli krónikák-ról nem lehet mást írni!! No de a körítés!?
No mindegy, dühöngjetek Ti is egy kicsit!

LEMEZMÉRLEG
Hol a progresszivitás?
Napjainkban igen kiterjedt olvasótáborral bír a tudományos-technikai fejlődés korszakában a kérdés: milyen lesz a jövő? Ezek az írások megtalálták a maguk híveit a zenészek között is. Egy, filmről is ismert Stanislaw Lem regény címét — Solaris — kölcsönözte nevéül egy fiatal zenészekből álló együttesünk, amely bemutatkozó albumának szintén sci-fis címet talált: Marsbéli krónikák. Ray Bradbury nevezetes novellaciklusára gondol e két szót olvasva az ember.
De vajon mit hall a lemezhallgató? Mielőtt tüzetesebben, többszörösen végighallgatta volna a nagyjából háromnegyed órás zeneanyagot, már ismeri a zenekar vezetőjének, a billentyűsöknél tevékenykedő Erdész Róbertnek a nyilatkozatát, amelyben instrumentálisnak és progresszívnek minősítette saját muzsikájukat. Nos, ennek tudatában teszi föl a kritikus is a lemezt. És 45 perc után kénytelen megállapítani, hogy a dinamikus, gördülékeny és ötletes zene fontos, „fantasztikus" gondokat vet föl. Mert az valóban fantasztikus, hogy jó 15 évvel a progresszívnek nevezett rockzenei irányzat virágkora után egy, a Genesis együttes és Jean-Michel Jarre muzsikáján iskolázott társulat hirtelen s nálunk szokatlanul jelentkezik egy, progresszívnek nevezett zenei matériával, és ezen belül egy hosszabb, összefüggő opusszal. Hogyan kerülhetett ma elő a progresszív jelző? Mit jelenthet a post-punk, new romantic, heavy metál, new wave, break, funk és még megszámlálhatatlan stílus, valamint mindezek keveredései között? Mihez képest progresszív a progresszív?
Valószínűleg nem tisztázta, tisztázhatta magában ezt a Solaris kétségkívül tehetséges zenészcsapata, mert maga a progresszív kifejezés nálunk olyan kulcsszó, amit mindmáig fényesség, egyfajta glória világít meg. Progresszívnek lenni ebből a szempontból annyi, mint elvetni a hagyományos
slágerzenei fordulatokat, hosszabb, bonyolult, szólókkal díszített kompozíciókat előadni. Kétségtelenül van ennek a „háttérnek” vonzása, de csak azért, mert a progresszív rock, mint fejlődési fokozat kimaradt a hazai rock történetéből (egy-két kísérlettől eltekintve).
Ezért elkésett lemez a Solaris Marsbéli krónikája. Hiába szól szépen, impresszionisztikusan Kollár Attila fuvolája, puha hangulatokkal körülkerítve a keményebb gitárt és a szintetizátorokat a Ha felszáll a ködben, és hiába közelít a zenekar az instrumentális slágerességhez a Legyőzhetetlenben meg a Solarisban: ez a lemez, szinte „archaikus” értékeket őriz, dédelget. Nem szüli újjá, nem értelmezi át a saját módján a progresszivitást, hanem igyekszik egy hiányzó láncszemet pótolni. Ez azonban 1984-ben aligha lehet cél.
Gyárfás Péter