Számomra az nagyon megkapó az írónőben/könyveiben, hogy bár szinte észrevétlenül, de fokozottabb hangsúlyt fektet az olvasó individuumára, annak kialakításának fontosságára. Úgy tartom ez egy nagyon helyes út. Francba a hátsó padsorokbani bujkálással, elég a „Még vannak előttem!” – ekből. Ami igazán számít abban csak Te vagy, nem állhatsz be senki mögé. Nem a kóros „ego” túlburjánzásra gondolok, hanem pont az ellenkezőjére: a kiérlelt egyén kollektívbani fokozottabb építőerejére, szolgálva így önmagán túl. Lásd Őt.
Egy nagy probléma van az „igazság”-gal, amihez Ő is próbál közelebb segíteni, nos ez az igazság - nevezhetjük etalonnak is – mindenkinek egy picit más, pontosan az egyénből kifolyólag. Ezért nem várhatja senki, el hogy majd egy könyvben egyszer csak végre megmondják neki, mit is kéne tenni, merre felé kellene indulni. A probléma nem más, mint hogy mindez áldozatot követel magunktól, ráadásul nem is keveset. Feladni a kényelmet, önfegyelmet, kontrollt kiépíteni a tetteink, mondataink, indulataink felett, stb. Az áldozat mágiája. Oda tartozol, ahová áldozol.
Sajnos én is gyakran inkább megmaradok a „passzív szemlélő” pózában. Elolvasom, érdekel, „Aha, szóval így kell ezt!” – mondom, gyönyörködök benne egy darabig, forgatgatom, csak a lényeg marad el: elkezdeni végre az építkezést, aminek mikéntjét jobban nem is lehetne a szánkba rágni, mint például ahogy Ő teszi a könyveivel. Ahol én jönnék – túl a könyveken – a gyakorlatban, ahol nekem kellene energiát befektetni ott már hamar megállok. Vajon mit tanácsolna Ő? – nemesítsd fel a célt, hogy a hozzá vezető út ne áldozatnak tűnjön ezáltal, hanem mondjuk kellemes kihívásnak. Na ja.

Búcsú.