Egy kis "műbunkó" szöveg Uj Pétertől - árokásás szdsz módra...
"2002. április 11.
Végkimenetel
NSZ • 2002. április 10. • Szerző: Uj Péter
Hová lesz a quo vadis? Tudja, na – hajol közelebb és közelebb, hogy beleharap szinte a fülembe, mellébe belenyomódik a felespohár –, tudja, az izé, a vég-ki-me-ne-tel.
Mer’ az úgy van, figyeljen, hogy engemet már majdnem nem érdekelt az egész, vagy annyira, mint egy Videoton–ZTE futballmeccs, de tényleg, ez az izé, egylehetőséges dilemma, mert olyan ez, kérem, mintha azt kelletett volna eldönteni, hogy az ember éppen reszelt macskaszart vagy linóleumot vacsorázik sárgarépa-főzelékkel. Van olyan, hogy mindegy, meg hogy nem mindegy, nem? Mert az például nem mindegy, hogy kecsesen ringó fecske vagy recsegve fingó kecske száll az ablakodra. Na, az nem mindegy. De ez? Há’ nem?
Néztem a vitát, ahogy a kettő darab fószercsávó szánalmaskodott nekem főműsoridőben, vártam a Miszter Bínre vagy már nem tudom, kire, és akkor ez a két csávó nekem ott koptatta a katódsugárcsövet, ott unatkoztak nekem két kapura, somolyogtak bambán, a két egyorrú, annyira voltak szellemesek kábé, mint a harcsabajszú Bérczi Pista a tévétornában, és annyira meggyőzőek, mint egy kanna fáradt olaj, nem beszélve, hogy ez az izé, ez az őstehetség, az utóbbi száz év legérthetőbb magyar politikusa, de most tényleg, nem ironizálok, hát bírok én ironizálni?, na, szóval ez a magabiztos úriembernek álcázott egyfejű kormányzati akarat barna cipőt és zoknit vett a világosszürke öltönyhöz, érti, emberem, barnát!
Hát ezt nekem nem lehet beadni, komolyan nem, ennyire azért színhelyes a Colorstar, és ugyan nem vagyok az a kifejezett Pierre Kardigán, meg nem tudom én kívülről az egész pantone-skálát, de ez sok, egyszerűen ebből én már kinőttem, ezt már nekem nem lehet beadni, lemérek én ezt-azt az ilyenből, és nem elsősorban, hogy a politikai marketingzsenik egyikébe sem szorul másfél gramm jó ízlés vagy szélsőséges neveltetetés, ahogyan a Parlamenten Kívüli Pista mondta egy még trágyább vitaműsorban, ahol a kalapos népszerű hölgyasszony üvöltözött piros fejjel akkora ótvarságokat, hogy elgörbült a térerő, hanem azt, hogy itt rettenetes mértékű kamuzás van folyamatba téve in concreto. Mer’ ha már, akkor, ugye éntőlem vehetne, ha olyanja van, pálmafás-majomos puncirózsaszín otthonkát ultramarine, sujtásos műszálgarbóval narancssárga répanadrághoz, nagy műanyag kokárdával, lila púrhab nyekkendővel, de nekem ne adja senki így azt, amit nem lehet, tudniillik konzervatív urat játszani gumicsizmában és nyaktetkóval.
Na mindegy, és akkor a másikról még nem is beszéltem, igaz, ő se beszélt, a miszter kín, aki kihív, aztán ott néz és szerénykedik, vagy legföljebb habog, mint a halonnal oltó, amikor kihívják felelni, csöpög a vízcsap a kórházban, az öregek nem fogják megérni a másnapot, meg fejeződjön be az árokásás. Szép. Ha egy ilyen elnökjelölti vita lemenne Amerikába’, másnapra kitörne a forradalom, kikiáltanák a császárságot, és azonnal trónra emelnék Britney Spearst.
Na de mos’ má’ mindegy, mer’ amikor tegnapelőtt éppen kikértem volna a negyedik hosszúlépést, akkor fölhívtak, hogy hoppá, váratlanul véget ért a jövő. Csak néztem, mint skinhead az arabra egy Izrael-ellenes tüntetésen, nem értettem, hogy akkor most mi, hogyan, diadalmaskodtak a múlt erői, a polgári életigenlés helyett jönnek a tagadás sátáni hazaárulói, kottájukon az alvilág mocskos mancsa vagy mittudomén, amott meg két perc alatt megtanulnak újra tegeződni, és a kokárda helyett fölvesznek valami emberi modort, ha már az előbbi nem jött be annyira.
Bár a barna cipő akkor is barna cipő.
Fizetek."