A harmadik évezred Magyarországán nem lehet a jobboldalt egy táborba összeszorítani. A történelem előre halad és nem visszafelé: semmiféle megfeszített akarattal nem lehet a Trianont követő magyar politikai szerkezetet, stílust és értékvilágot visszaállítani. Lehet, hogy a Tölgyessy Pétertől ifjabb Hegedűs Lorántig tartó politikai mezőben a politikusok a hatalom és az osztozkodás érdekében partnerek lennének ebben: a választók azonban nem partnerek. Igenis vége a rendszerváltozásnak, mert ha majdnem későn is, de vasárnap megmozdultak mindazok, akik nem kívánnak egy végletesen megosztott, gyűlölködő, a más értékrendet vallókat megbélyegző és kirekesztő kokárdás országban élni.
Az első forduló eredménye nyilvánvalóan az utolsó héten dőlt el. Megbukott a kövéri gyűlöletbeszéd, és vele bukott ennek cinikus hatalomtechnikai felhasználása: ahány szavazót elragadott a MIÉP-től, annyit taszított el a Fidesztől. A pártelnökök és a miniszterelnök-jelöltek vitája pedig visszahelyezte jogaiba a demokratikus politikai kultúrát: azt, hogy a politikai versengésnek nem primitív szenzációkról, szimbólumokról, a történelem félig behegedt sebeinek kivakarásáról, hanem a társadalom, ha úgy tetszik, a nemzet aktuális és fontos problémáiról kell szólniuk.
Döntöttek a választók arról is, hogy ez a politikai nemzet nem tizenöt-, hanem tízmillió magyarból áll, akiknek nyolcvan év, egy szörnyű világháború és a délszláv etnikai vérontás borzalmai láttán immár nem az élettér, nem a visszaszerzés, nem a Kárpát-medencei hegemónia a legfontosabb problémájuk, hanem az, hogyan csatlakozhatnának életminőségben, biztonságban a fejlett világhoz. Mindez nem áll ellentétben azzal a jogos igénnyel, hogy az anyaország erejéhez mérten segítse a határon túli magyarokat – de nem valami vérségi nemzetegyesítés, hanem a stabilitás és a jólét növekedése útján, nem megalázva és diszkriminálva a szomszédos országok többségi népeit.
Világossá vált a múlt héten, hogy a Vermer András-i píárvarázslat ugyan nem törhető meg Ron Werber hasonszőrű píárvarázslatával – de abroncsai váratlanul szétpattanhatnak néhány őszinte gesztustól. A túlhajtott sikerpropaganda könnyen kipukkasztható megfelelő felkészültséggel és elegendő idővel, amikor nemcsak egymondatos tévéüzenetekre, hanem világos érvekre is jut lehetőség. Még megnyugtatóbb az, hogy kiderült – nem igaz a Fidesz-pr verdiktje: az emberek mindent bevesznek, csak elégszer kell mondani nekik.
Ezen az utolsó héten az is világossá vált, hogy úgy általában miért nem kellene megszállni, kifosztani és lezülleszteni a közszolgálati médiát: mert ha a politikai küzdelem a maga bonyolultságában folyhat tisztességes nyilvánosság előtt is, akkor nem muszáj iszonyatos erőfeszítéssel a tényleges kérdésekkel köszönő viszonyban sem álló bulvártémákat kitalálni, a hazudozás és a nagyotmondás nagyüzemeit működtetni annak érdekében, hogy a politikusok eljuttathassák üzeneteiket a gyengeelméjűnek és manipulálhatónak nézett társadalomhoz. Ugyanezért nem érdemes ellehetetleníteni a parlamenti vitát, az érv ellen érvet, tekintet ellen tekintetet szögező, folyamatos, nyílt küzdelmet.
A választások első fordulóját az MSZP és az SZDSZ megnyerte, a Fidesz – Magyar Polgári Párt pedig elveszítette. Orbánék abba buktak bele, hogy el akarták nyelni a világot. Addig ásták az árkot, addig szaggatták kétfelé a társadalmat, addig dúlták és fosztogatták a gondjaikra bízott államot, addig erőlködtek, hogy vazallussá tegyék a saját szövetségeseiket is, míg egy napra valóban kettészakadt az ország, és az ő oldalukon maradtak kevesebben.
Hogy mért nem volt mindez mérhető, a közvélemény-kutatók által pontosan jelezhető? Azért, mert a szándékosan felgerjesztett érzelmek kavargása nem mérhető. A félelem olyan erőteret, hangulatot hoz létre, amely idegen egy normális demokrácia választási kampányától, ezért nem ismerhető meg, és nem számszerűsíthető úgy, ahogyan azoknak a szándéka, akik nem félnek, akik számára nem ekkora a tét. Azért sem volt korábban igazán mérhető a választói akarat fordulása, mert a magyar választók rendkívül nehezen és csak az utolsó pillanatban békéltek meg azzal, hogy ha valóban le akarják váltani a Fideszt, akkor nem valami ideálisan tökéletes, ki nem próbált, tehát reményt keltő erőket lehet választaniuk, hanem csupán azt, amit próbáltak már egyszer; nem volt jó, de ennél, ami itt elkezdődött...
Innen, ebből kell kiindulnia az MSZP-nek és az SZDSZ-nek, ha élni akarnak az ölükbe hullott lehetőséggel. Először is: megfordult a szél, de még nincs vége. A bizonytalan szavazóknak az a része, amelyik a győzteshez szeretne csatlakozni, most őket várja győztesnek. Ám a kiesett kispártok szavazói, sőt olyanok, akik a nagy részvétel ellenére sem mentek el szavazni, de rábírhatók, hogy a második fordulóban menjenek el, még jelenthet utánpótlást a jobboldal számára. Medgyessy Péter a miniszterelnök-jelölti vita idején a mezőgazdaságból élők, vidékiek köréből szerzett szavazókat az MSZP-nek. De mindez pillanatnyi hangulat volt: a vidéki vesztesek, a bizonytalan agrárnépesség nem az MSZP-é, mert a szocialisták sem adtak nekik perspektívát. Az ő periódusuk emléke csak annyival szebb a Fidesz-időknél, hogy akkor mindenkit békén hagytak, nem ártottak, de nem is segítettek. Egy nagyon széles bizonytalan réteg perspektívára vár: mi lesz vele az európai csatlakozás után?
Nem igazán szólította meg a baloldal a fiatalokat sem: ott melegszik az iskolákban egy Fidesz utáni, jelentős részben elveszett nemzedék. Nem a néhány ezer jól látható közgazdász, informatikus, nyomulós vállalkozó, hanem a derékhad, amelynek már nem jut igazán sem munka, sem lenyúlható vagyon. A rendszerváltozás után felnőtt első generáció, amely már nem Kádár János gulyáskommunizmusához viszonyítja a rendszerváltozás eredményét, és nem érdekli, hogy KISZ-es volt-e Lendvai Ildikó, az viszont igen, hogy hol találja meg a helyét a nap alatt.
1998-nak ma nagyon eleven tanulsága lehet a baloldalon az is, hogy nem szükségszerű egymásnak esni az első nyert csata után. 1998-ban azon úszott el a győzelem, hogy az MSZP és az SZDSZ, összekarmolva egymást a koalíciós marakodásokban, egymás ellen harcolt: a szocialisták egyedül akartak kormányt alakítani, a szabad demokraták ötven százalék alá akarták szorítani szövetségeseiket. Kuncze Gábor azt mondta vasárnap éjszaka: a kormányváltó szavazatok maximalizálására kell törekedni. Minden más csak azután következik.
Nem tudni, mire játszik és mire lesz képes a jobboldal a második forduló kampányában. Most kipukkadt a félelemkeltés és a fennhéjázó öndicséret, de a klientúra egzisztenciális fenyegetettsége durva dolgokra késztetheti a kormányoldalt. Mert nem pusztán a kormányzati hatalomnak lehet számukra vége április 21-én; egy beteljesedett választási vereség után nemcsak egy összemachinált jobboldal alakulhat át, vagy hullhat szét elemeire, hanem a politikai vállalkozásra és a zsákmányszerzésre megformált, egy szűk kör által antidemokratikusan irányított, nagyra nőtt politikai párt is. Torgyán József „átka” megfogan – ő, illetve politikai búcsúja veszi le Orbán fejéről a koronát.
Ha győz a baloldal, a szocialistáknál elmarad a radikális megújulás. Kormányzás közben kell folytatniuk a nemzedékváltást, nemcsak bevezetni az országot az Európai Unióba, hanem rendkívül gyorsan felkészíteni a társadalmat az alkalmazkodásra. Talán most megint nem az számít, honnan jövünk – fontosabb, hogy hová megyünk. Három kormány hibáiból lehetne tanulni ehhez.
