Kedves Barátaim!

Az emberek szeretnek felejteni. Valljuk be: mi is szeretünk. Legjobban szeretjük felejteni kudarcainkat. Ki emlékezne vissza szívesen arra, hogy meglopta osztálytársát, ki emlékezne vissza szívesen arra, hogy elhagyta szerelme? Ki emlékezne vissza szívesen arra, hogy kihasználták, elárulták, megcsalták, cserben hagyták? Senki. Az idő mindent megszépít, a sebek a felejtéssel gyorsabban hegednek. Emberek vagyunk, s mint ilyenek, gyarlók. Ha piszok került a sebbe, akkor is inkább hagyjuk, hogy a természet, az idő értőn tegye dolgát. Semmint hogy felvágjuk a fájdalmasan gyógyuló sebet, kivéreztessük kitisztítsuk, s a gyorsabb gyógyulás, az egészség biztosabb reményével kötözzük be újra. Ki szereti a fájdalmat? Senki.
S milyen nagyszerű anyagból van az ember! A kőszikla elporlad, ha a nap süti, az eső veri. A növény kiszárad, ha nem kap éltető napfényt és esőt. Az ember az egyetlen, aki képes alkalmazkodni, és megtanulni élni. Élni a legnehezebb körülmények között is. Boldogságot, családot teremteni. Hinni. Hinni a szebb jövőben. S egy idő után ez a hit fontosabbá válik, mint az oly sokat nélkülöző hétköznapok. Ilyen emberek vagyunk magunk is, magyarok.
Elvették tőlünk a tegnapot, mikor megtagadták őseinket. Elvették tőlünk a mát, mikor megtagadták tőlünk a szabadságot. És elvették tőlünk a jövőt, mikor pontos tervezéssel megmondták ki mit érhet el az életben függetlenül attól mire vágyik, vagy mire lenne tehetsége.
És mi – azért, mert emberek vagyunk – megtanultunk ezzel együtt élni, boldogtalanul sóvárogni a Milka csoki után, és boldogan élvezni a Balaton hullámait, a sült kolbászt és a sört nyaranta, és boldogan szétszedni és összerakni hétvégente a család Skodáját. És boldogan piacra járni, hogy vasárnaponként ott legyen a család asztalán a húsleves. És csak egy gyermeket szülni, mert csak őt fogjuk tudni becsülettel felnevelni.
Miért várja el tőlünk bárki, hogy ne a boldogságra emlékezzünk? Miért várja el tőlünk bárki, hogy csúnyának nevezzük eddigi életünket? Miért várja el tőlünk bárki, hogy gyilkosnak nevezzük a gyilkost, ha minket futni hagyott? Miért emeljük fel a fejünket, ha már megszoktuk, hogy lehajtva hordjuk?
Nincs válasz ezekre a kérdésekre. Nincs. Csak egyetlen szó: becsület. Ez az egyetlen szó, amely bár világot képes mozdítani, amely mindent és mindenkit le tud győzni, amely szóval ajkukon boldogan mentek halálba ezrek és ezrek történelmünk elvérzett csatáiban, és amely szóval ajkukon összeszorított foggal és korgó gyomorral építették újra és újra országunkat eleink. Csak ez az egyetlen szó.
Ez az egyetlen szó, amelyet megsemmisített negyven évi szőnyegbombázás. Ez az egyetlen szó, amely eltűnt létünkből, s amely súlyosabb katasztrófa, mint egy világháború pusztítása. De a világháború után barátaim összedőlt házak, felrobbant hidak, ellopott gyárak és árván maradt családok láthatók szemeinkkel. Mondjátok meg nekem: a becsület, önmagunk és mások megbecsülésének hiánya vajon hol látható? Hol van az a temető, ahol egy nemzet morálja nyugszik? Hol van a fejfa, amelyre az van írva: tettrekészség, felelősség, akarat, hit? Ilyen nincsen. És jobb is, hogy nem látjuk, mert akkor meg kellene látnunk magunkban is annak a tízmilliónyi fejfának az egyikét, amelyen saját becsületünk betűi cirkalmasodnak! Mert bizony barátaim a múlt mindannyiunkat mérgez, s nem mentes egyikünk sem a gyarlóságtól.
És mégis, milyen nagyszerű anyagból van az ember! Mert vasárnap, Magyarországon több, mint kétmillió ember döntött úgy, hogy folytatja saját becsületének, önbecsülésének, a másik megbecsülésének, a tett, a munka, az erő, a hit és az ország megbecsülésének fájdalmas kihantolását. Napfényre hozza jobbik énjét, felvágja a fájó sebet, nyelvébe harap inkább, de kivérezteti a sebből a piszkot. Nevén nevezi a múltat, a gyilkost, a rablót. Még akkor is, ha ezzel saját aljasságával, a mának szóló, egykori sunyi főhajtásával is szembesülnie kell. Még akkor is, ha ettől nem érzi jól magát – egy percig.
És ezzel a döntésükkel ők már nyertek. Megnyerték maguknak a jó lelkiismeretet.
De oly sokan vannak barátaim, akiknek ez mindegy! És még azt sem mondhatjuk, hogy nincsen teljesen igazuk! Mert igazuk van! Miért? – tehetik fel a kérdést. Miért mondja azt rám néhány gőgös fiatal, hogy rossz volt, ahogy éltem, amikor én elmentem kommunista szombaton jégpályát építeni, és hittem, tudtam, akartam, hogy mindannyiunknak jobb legyen. Hol voltatok Ti, amikor be kellett lépnem a pártba, hogy művezető lehessek? Ki segített nekem akkor? Hagyjatok engem békén! – mondja, és igaza van!
De mondjátok kedves polgártársaim, akik jobb szerettek lehajtott fejjel járni, csak nyugodtan élhessetek: ki segített rajtatok, amikor nem mertünk kimenni az utcára, mert nem tudtuk, melyik autó fog felrobbanni mellettünk? Ki segített rajtatok, amikor el kellett adni a család húszéves Skodáját, hogy ki tudjátok fizetni a lakótelepen a téli fűtésszámlát? Ki segített rajtatok, amikor ellopták a TSZ vagyonát, és ti ott maradtatok a kis földetekkel gép, palánta és vetőmag nélkül? Ki segített rajtatok, amikor bezárt a gyár, eladták a gépeket, és ti ott álltatok üres zsebbel a gyárkapu előtt tanácstalanul, és a főnökeitek már rég máshol voltak – a Ti pénzetekkel? Ki volt az, aki segítő kezet nyújtott, amikor felszámolták a vállalatot, és elvitték az íróasztalt, amin dolgoztatok, és beálltatok a főnök Kft-jébe – ha olyan szerencsések voltatok, hogy a főnök alapított Kft-t, és ti ott maradhattatok? És ki segített, amikor magatok is megpróbáltatok Kft-t, Bt-t alapítani, hogy a keservesen megszerzett tudással vállalkozzatok, vállalkozzatok magatok és a családotok eltartására? Senki. Magatok. És közben átkoztátok a főnököket, ahogy tettétek azt azelőtt is. Csak annyi volt a különbség, hogy most már tehettétek szabadon. Jobb lett ettől? Több lett ettől a pénz, nőtt ettől a család jóléte? Nem.
Meg lehet fogalmazni a választás tétjét úgy is, hogy Széchenyi terv, vagy Bokros csomag. Ki lehet úgy is fejezni, hogy mi között kell választani, hogy közbiztonság, vagy utcai robbantások. Lehet dönteni gyorsan megépült, és drágasága miatt inkább elkerülendő autópálya, vagy lassabban épülő, de mindenki számára hozzáférhető autópálya mellett. Lehet szavazni a vásárlóértékén csökkenő, ámde tizenháromszor adott, vagy értékét nem csak megtartó, de lassan növelő nyugdíjra. Választhatunk 27%-os és 5%-os lakáshitel között. Szavazhatunk a 40%-kal drágább gázra, az európai árakra, és a keleti bérekre.
De akárhogyan forgatjuk is a szót. A lényeg egy marad. Szeretnénk felejteni. Szeretnénk nem emlékezni. A felejtés boldog. És a boldogságra való emlékezés még boldogabb. De boldogságban, vagy boldogtalanságban: a választás becsületbeli dolog.
Kérlek, menj el április 21-én, és szavazz arra az erőre, amely négy év tökéletlen munkájával és sok hibájával már visszaadta az önbecsülését, és a mások becsülése iránti igényt több mint kétmillió embernek! Kérlek, menj el április 21-én, és szavazz arra az erőre, amely megszüntette az utcai robbantásokat, amely számítógépet, lakáskorszerűsítést, diákhitelt, alacsony díjú sztrádákat, olcsó lakáshiteleket, családtámogatást, lassan, de biztosan növekvő életszínvonalat, magasabb minimál- és átlagbért biztosított rövid négy év alatt!
Mert a választás: becsület kérdése!

Üdv:

mondolat

Ui.: lehet fent írtakkal vitatkozni, egyet érteni, vagy nem egyetérteni. Kérlek, küldd tovább minél több barátodnak, ismerősödnek. Beszéljetek, vitatkozzatok róla!