LEHET MÁS A VILÁG
Magyar ATTAC
nyitókonferencia,
2002. február 24.
Farkas Péter
A nemzetközi gazdasági rendszer
egyenlőtlenítő mechanizmusai
(Vázlat)

A fejlődéselméletek az egyenlőtlenség okairól
Az elmaradottabb országokkal foglalkozó fejlődésgazdaságtan elsősorban abból a felismerésből született, hogy a nem legfejlettebb országok, különösen a legelmaradottabbak helyzete és fejlődési lehetősége meghatározó mértékben függ gazdaságuk egyoldalúan nyersanyagtermelő jellegétől (a nemzetközi munkamegosztástól) és főleg a világgazdaság fejlett országok érdekeit érvényesítő viszonyaitól (tulajdonosi struktúráktól, piacmonopóliumoktól, technikai függőségtől, a nemzetközi kereskedelem és finanszírozás szabályaitól, tendenciáitól, fejlettségi különbségektől). E tekintetben a hatvanas-hetvenes évektől három elméleti irányzat volt elkülöníthető egymástól.
A keynesizmus talajához jobban kötődő reformista irányzat a nemzetközi gazdasági viszonyok egyenlőtlenítő hatásait hangsúlyozva azt hosszú távon megreformálandónak, megreformálhatónak tartotta. Szembeszállt – a valóság tapasztalatai alapján – a klasszikus és liberális harmóniaelmélettel, a komparatív előnyök elméletével. A tökéletes verseny ideájával szemben a partnerek egyenlőtlenségének különböző aspektusait emelték ki (Francois Perroux, lord Thomas Balogh, Gunnar Myrdal, Raul Prebisch, W. A. Lewis, Hans Singer, Jan Tinbergen és mások). Ezen irányzat radikális, latin-amerikai leágazása az ENSZ Latin-Amerikai Bizottságának nevét hordozó cepalizmus, vagy strukturalista közgazdasági koncepció, és a vele összefonódott, részben külön irányzatként kezelhető, még határozottabb dependencia iskola (Fernando Henrique Cardoso, Celso Furtado, Osvaldo Sunkel, Dos Santos, stb.).
Az "újbaloldali" elmélet egyes képviselői gyakran marxi retorikával, de lényegében keynesi alapon elsősorban azt állították, hogy a fejlett és a fejlődő térségek béreinek közelítésével lenne megszüntethető a nemzetközi csere egyenlőtlensége. Ez így nyilvánvalóan utópia, hisz a fejlett országok a gyengébbeket éppen a – relatív, tehát a termelékenységhez viszonyított – bérek leszorításában versenyezetik. (Idesorolható Imanuel Wallerstein, Arghiri Emmanuel.)
Végül a neomarxisták erősen hangsúlyozzák a nemzetközi tulajdonviszonyok egyenlőtlenítő hatását, az egyenlőtlen cserét, a monopolárakat stb., de a fennálló nemzetközi gazdasági viszonyokat lényegében nem tartották, ma sem tekintik alapvetően megreformálhatónak. (Oscar Braun, Samir Amin, André Gunder Frank, Charles Bettelheim). A fejlődésgazdaságtan különböző irányzatai a gazdaságfejlesztés, az iparosítás és az egyenlőtlenítő nemzetközi gazdasági viszonyok ellensúlyozása érdekében egyaránt az állam igen erős és hatékony gazdaságpolitikai szerepvállalását tartották szükségesnek.
Az 1970-es évektől – mint a keynesi alapú koncepciók általában – a fejlődéselmélet is defenzívába szorult. A liberális-ortodox közgazdaságtan által dominált negyedszázad, a felgyorsult világméretű gazdasági és társadalmi differenciálódás nyomán a fejlődéselméletek kérdésfeltevései mára aktuálisabbak lettek, mint valaha. Egyre inkább igazolódik a fejlődéselméletek legradikálisabb képviselőinek véleménye: a világgazdaság egyenlőtlenítő piaci viszonyainak részleges vagy radikális megváltoztatása csak a társadalmi erőviszonyok nemzetközi újrarendeződésével párhuzamosan lehetséges. Erről volt szó Seatle-ben, Genovában, Prágában, Porto Allegre-ben…
Az alábbiak e koncepciók és saját több évtizedes kutatási tapasztalataimnak szűrlete.
A nemzetközi „jövedelemlecsapolás”, azaz a kizsákmányolás
mechanizmusai (a munkaérték-elmélet alapján)

I. A külföldi tőke tulajdona
A. Saját tulajdona alapján a külföldi tőke profitot realizál és annak nagyobb részét repatriálja. Elsősorban ezért a GDP (a megtermelt-) és a GNI (az országban felhasználható jövedelem) jelentősen különbözhet egymástól. (Ma Magyarországon a GNI 7-8 százalékponttal kisebb és csak 2-3 százalékkal nő évente. Az ipari és szolgáltató tevékenységek után kivitt profit évi 2,5-3,5 milliárd dollárra becsülhető, ez a GDP durván 5-7 százaléka.)
B. Közvetett tulajdonuk után is részesednek a haszonból a multik. Ez azt jelenti, hogy a jogilag nem tulajdonukat képező cégekkel szolgáltató (technikai-ellátási-, menedzsment-, marketing-, stb) szerződéseket kötnek és az üzletmenttől függő profitrészesedést kötnek ki maguknak.
II. Jövedelem-újraelosztás a kereskedelemben
A. Az elmaradott ország helyi piacán
a. Monopolista árképzést alkalmaznak, melyet a duális (modern + hagyományos) gazdasági szerkezet megkönnyít.
b. A külföldi cégek tőkeigényessége (szerves összetétele) magasabb. Spontán piaci jövedelem-újraelosztás megy végbe a transznacionális társaságok javára és a helyi termelők kárára (a termelési ár mechanizmusának segítségével).
B. A nemzetközi kereskedelemben
a. Itt is széleskörű a monopolárak alkalmazása. (Mivel a nemzetközi kereskedelem főleg a szegény országok esetében jórészt hitelezéssel történik, a bevitelnél a transznacionálisok 10-20 % „kockázati” felárat számolnak és kihasználják a gyenge tárgyalóerőt, korrumpálnak. A vásárlásaiknál hosszú távú monopolszerződést kötnek, a mindenkori irányadó világpiaci árakhoz képest nyomott árakkal.)
b. A termelékenységi színvonalkülönbség (kevesebb ráfordítás) miatt a multinacionális cégek és a fejlett országok extraprofitot realizálnak a nemzetközi cserében az adott termékcsoporton, ágazaton belül. (Amennyiben kitelepítik a viszonylag fejlett technikát az elmaradottabb országok munkaerejéhez, akkor ez után jutnak – még magasabb – extraprofithoz.)
c. Nemzetközileg is érvényesül a fenti II/A/b pontban jelzett mechanizmus. Az elmaradott országok nyers- és kevésbé feldolgozott termékekre specializálódtak és a technikai fejlődésben lemaradnak: lemaradnak a termelés szerves összetételében. Ezért a jövedelmek (valójában munkamennyiségek) egyre erősödő nemzetközi újraelosztása zajlik. Ez a nemzetközi kereskedelmi cserearányokban (terms of trade) tükröződik. Ma a nem kőolaj-exportőr fejlődő országoknak kétszer annyi mennyiségű nyersanyagot kell exportálniuk, mint a hetvenes évek elején, hogy ugyanannyi készterméket importálhassanak (termékeik relatív áresése, cserearány-rosszabbodása miatt.
III. A pénzügyek
A. Adósságok. Ez örökjáradék. Az adós országok már többszörösen visszafizették az alaptőkét, Magyarország is. Az adósságtörlesztés az adós országok exportjának általában 20 százalékát, Latin-Amerikában már több mint a felét köti le. Ezen értékek durván fele a tőkerész törlesztése, a másik fele a kamat. Ha csak a kamatot vesszük, az is a GDP-jük 5-10 százalékának elvesztését jelenti.
B. Valutaárfolyam. Az exportkényszerre, az exportösztönzésre hivatkozva az elmaradott országokban a vásárlóerő-paritáshoz képest alacsonyan tartják a helyi pénznemek átváltási árfolyamát. Valójában ez nem annyira piaci, mint amennyire politikai döntés kérdése. Az alacsony árfolyam a hazai nemzeti jövedelem (v. GDP) nemzetközi leértékelését, erőltetett exportot, túlzott gazdasági nyitottságot jelent. Az ország mindent drágán vásárol, olcsón ad el, (ha nem is az árfolyammal egyenes arányban, mert a termelői árak kevésbé különböznek, mint az árfolyamok). A nemzeti valuták hivatalos árfolyama a legelmaradottabb országok esetében egyharmada, a közepesen fejlettekben fele a valódinak (azaz a vásárlóerő-paritásnak, „PPP”-nek). Magyarország esetében tehát talán az export+import harmadát kitevő dollárérték távozik így a fejlett országokba, ami a GDP-nek durván a 15-20 százalékát is kiteszi.
C. Valutanemek, pénzügyek függősége. Az elmaradott országok egy részében a valutaárfolyam a fejlettekéhez (pl. dollárhoz) kötött. Az árfolyamingadozás a saját gazdaságuk szükségleteitől független, nagy károkat, veszteségeket okozva (pl. Argentína). A fejlődő országok valutatartalékai a fejlett országok központi bankjaiban vannak letétben, s bár kamatoznak, „forgatásuk” hasznának egy részét lefölözik. A külföldi bankok, biztosító társaságok – a kisebb üzleti értékre és a nagyobb kockázatra hivatkozva – felárat számolnak az elmaradottabb országokban. A nekik nyújtott (kereskedelmi és pénzügyi) hitelek felára 4-5 százalékpont. A legszegényebb országok fizetik a legmagasabb nemzetközi kamatokat.
D. Spekuláció. Viszonylag későn szerepeltetem ebben a felsorolásban a nemzetközi pénzügyi luftballont és az ezen alapuló nemzetközi pénzügyi spekulációt (pénzügyi kaszinót). Ezzel is érzékeltetni akarom, hogy távolról sem az egyetlen csatornája a nemzetközi kizsákmányolásnak. Kétségtelenül nagyon jelentős, a liberális globalizáció időszakában korábban soha nem látott méreteket öltött. A külföldi pénzügyi („portfolio”) befektetők (kockázati és nyugdíjalapok, bankok, ipari csoportok pénzügyi alapjai, stb.) többek között az elmaradottabb országok magasabb kamatait, tőzsdei jövedelmeit, a valutaárfolyamok mozgásait használják ki, amikor azok állampapírjaival, valutáival, tőzsdei befektetéseivel üzletelnek. Mivel tőkeerősek a helyi viszonyok között, befolyásolni tudják a helyi pénzügyi folyamatokat. Ezzel maguknak nagy nyereséget biztosítanak, a kevésbé fejlett országoknak pedig nagy veszteséget és adott esetben gazdasági zavarokat okoznak (valutaleértékelést, tőzsdeindexek zuhanását, tőkemenekülés esetén a nemzetközi fizetési mérleg felborulását, pl. 1994-ben Mexikóban, 1997-98-ban Ázsiában, 1999-ben Braziliában, 2001-ben Argentínában). A kilencvenes években a termelő tevékenységek profitrátája a világgazdaságban 5-10 százalék volt, a pénzügyi spekulációs jövedelmeké bevallottan 15-20 százalék. Sok ipari konglomerátum (pl. GM) a spekulációból nagyobb jövedelemhez jut, mint a termelésből. A globális kapitalizmus par exellence élősdisége a nemzetközi spekulációval meghatványozódott.
IV. Felhalmozás és gazdasági szerkezet
A transznacionális társaságok és az érdekeiket képviselő kormányok, nemzetközi szervezetek – beruházási, hitelezési, keresleti, profitrepatriálási politikával, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok szabályainak meghatározásával, esetenként politikai nyomással, az IMF előírásaival – a saját érdekeiknek megfelelő beruházási és általában vett gazdasági szerkezetet, szabályozást alakítanak ki. (Pl. a magyar agrárgazdaság leromlasztása a nyilvánvaló elvi versenyképessége ellenére.) Ezzel egyrészt olyan gazdasági viszonyokat alakítanak ki, amelyek lehetővé teszik az eddig sorolt jövedelemtermelő és lecsapoló mechanizmusok működését (duális gazdasági szerkezet fenntartása, nyomás a munkabérekre, az adósságtörlesztés első helyre sorolása a gazdaságpolitikában, stb., stb.). Másrészt mindezáltal az elmaradott vagy közepesen fejlett ország technológiai és árukapcsolatai kifelé mutatnak, többnyire a multinacionális vállalatok termelési vertikumaihoz tartoznak. Gazdaságuk jótékony struktúraalakító hatásait és az ebből származó többletjövedelmet nagyrészt a fejlett tőkés országokban realizálják.