Kedves CSerfa!

Kérdésedre, ha tudnék sem adnék tanácsot. Én sem akarok sem téríteni, sem eltéríteni, sem befolyásolni senkit. A legtöbb, amire törekszem, hogy igyekezzünk úgy feltenni kérdéseket egymás számára, hogy arra a választ mindenki önmaga találja meg. Meg aztán más alapokon állunk ebben is, nem sokra mennél az én érveimmel.
Az egyetlen, amit adott esetben tehetek, elmondom, hogy bennem miért nincs meg az a fajta versengés, ami benned, talán tudsz kezdeni vele valamit. Ha mást nem, legalább önmagad törekvését még igazabbnak tartod.

Mert nekem valóban sosem okozott örömet más legyőzése és ezt nem dicsekvésként mondom, ez olyan tény, amiről én éppúgy nem tehetek, mint te a tiedről. Sakkversenyeim során sem emberek elé akartam kerülni, hanem jó játszmákat akartam "alkotni", illetve arra törekedtem, hogy részese lehessek ilyennek. Mindig az sarkallt, hogy bebizonyosodjon, reménytelen helyzetből is ki lehet lábalni egy kis sütnivalóval és rengeteg hittel (itt most nem elsősorban vallásira gondolok). És ha az ellenfelem sikeresebb volt, az nekem mindig bőséges elégtétel volt, hogy alaposan megizzasztottam.
Mert legyőzöttnek lenni nagyon rossz, olyan mint egy kicsit meghalni, és minél nagyobb valamilyen tét, annál jobban igaz. És ha olyan helyzet áll elő, hogy önmagam vereségét, megalázását nem kerülhetem el a másik leverése, megalázása nélkül, mégha önvédelemből is szükséges (mert én is ember vagyok, én sem hagyom magam) örömet a legkevésbé sem okoz. Ha nem is térek ki az ilyesmi elől minden áron, keresni semmiféleképpen nem keresem.
És mindez nem azért van bennem, mert az lebeg előttem, hogy vétek a versengés.
Tehát ha benned megvan, de tudod, hogy ezzel vétkezel és küzdesz ellene, elesésnek tartod ha ilyesmibe kerülsz: akkor a saját hitrendszered alapján... te jobban tudod folytatni a többit. Ha visszafogod magad, ha nem, te érzed mikor van az, hogy önereőből feszítgeted magad és mikor cselekszel könnyedén, mikor lesz könnyű az a teher.
Azt hiszem, ennél több nem telik tőlem, legfeljebb annyi, hogy továbbra is közbeszólok, ha szükséges, hogy senki nem szeret legyőzött lenni, a versengés okozta győzelmi öröm mindig valakinek fájdalmat jelenthet.
Talán még hozzáfűzném azt, hogy én hiszek a szó erejében. Elég a kikivánkozó igazságot önmagában kimondani akárcsak néhány szóban - mihez kell a többi?

Azzal folytatnám, hogy hidd el, jómagam legalábbis tudom, hogy nem akarsz téríteni,...stb., hogy testvéreidnek kiket tekintesz (többször írtad) hogy bigott vagy, stb. Ezért amikor ösztönzést említetem, nem elvárásra gondoltam, nem arra, hogy te magad bárkit ösztönözz, de arra nagyonis, hogy elütni ettől szerintem (!) nem helyes - főként ha a hiányát felróni jogosnak tartod. Hiszen az ember nemcsak akkor szorul segítségre, amikor kéri (ezért nem tudom sokra tartani pl. a Szombatosok-féle segitőkészséget) Mert az emberi vevőkészülék nem érdem szerint működik, hanem szükség szerint. Ahogy mondtad, sokszor kap úgy választ az ember bárkitől, hogy az nem is tud róla, és te sem tudhatod, hogy kit mikor hogy találsz el! Ha vezetni nem is akarsz, a rossz megmutatása is útmutatás, ezt ne hagyd ki a számításból. Aki viszont elhatárolódik, mást megfoszt attól a lehetőségtől, hogy meghallja azt, amire szüksége van. Tehát ismétlem, nem a térítés hiányát, hanem a lehetőség megszünését kifogásolom. Nem arról van szó, hogy közösséget kelljen vállalni azzal, akivel semmi közös nincs (ez számomra is elképzelhetetlen) de kár lenne elszalasztani azokat a rész szerinti igazságokat, amik mindannyiunkban megvannak, mert az elhatárolódás egyuttal ezt is nagy valószinüséggel jelenti.
Ez pedig számomra van olyan fontos és értékes, hogy nem kockáztatom, ha más pazarlóan is bánik vele.

oncogito