No, azt hiszem ide is bekontárkodok egy kicsit.:o)
Szóval mielőtt bárkinek az oldalán állást foglalnék, azelőtt tudatom, hogy egyrészt nagy múltú egészségügyis családból származom (orvos, asszisztens és gyógyszerész hegyek), másrészt jómagam is rendelkezem egészségügyi végzettséggel, és le is húztam 5 évet az empatikusok és ingyendolgozók táborában. Ha 1x milliomos leszek, akkor vissza is térek majd oda, de lehet, hogy csak napi 4 órában. :o)
Nos, az én véleményem az, hogy a beteg szkepticizmusa nagyon sok mindentől függ. Tanultságtól, tanulatlanságtól, orvostól, nővértől, fogadott prókátoroktól, sarlatánoktól, médiától, stb.
Az orvosokkal szembeni szkepticizmus viszont érdekes módon nincs egyenes arányban a tanulatlansággal, sőt!
Nem egy, önmagát nagyon értelmesnek tartó ismerősöm tekinti egyszerűen hülyének az egész orvostársadalmat, úgy ahogy van. Ez persze egy hatalmas tévedés.
Mivel olyan helyen dolgoztam, ahol az orvosi és a nővéri munkát is tulajdonképpen a szakma egyik csúcsának tekinthetjük, ezért bizton állíthatom, hogy az ott tapasztalt tudás nélkül a szkeptikus betegek nagyon hamar a túloldalon lennének.
Azt viszont tapasztaltam, hogy ebben a szakmában is vannak kóklerek, de csökkent tudásúak és lelkiismeret nélkül praktizálók úgyszintén.
Mivel az emberi test és az abban lejátszódó folyamatok egy hatalmas tudásanyagot követelnek meg a gyógyítóktól, ezért egyértelmű az, hogy csak azok az orvosok tudnak elfogadható szinten gyógyítani, akik egyrészt eredendően nagyon tanultak, másrészt folyamatosan szívják magukba tonnaszám a világ minden pontjáról a legfrissebb tudásanyagot. Enélkül NEM MEGY!!!
És hogy a beteg kiben bízik meg?
Én pl. 6 db. bőrgyógyászt próbáltam ki (gyakorlatilag majdnem 6!!! különböző diagnózissal), mielőtt a mostaninál kikötöttem, és volt köztük olyan is, aki jelenleg az egyik TV-csatorna képernyőjén szokott feltűnni. Nos, pont ő szedte el tőlem a legtöbb pénzt, és még csak átmeneti javulást sem produkált. De volt olyan is köztük, akinek a diagnózisát abban a pillanatban hülyeségnek tartottam mihelyst a száján kiejtette. Ennek ellenére becsületesen végigcsináltam az általa javasolt kezelést, de természtesen semmit nem használt.
A jelenlegi dokinénim 4 darab szakvizsgával rendelkezik, és ez meg is látszott az első perctől kezdve azon, ahogyan a problémát a kezébe vette. És az (eddigi) első látványos javulás láttán már én is visszanyertem szép lassan apadó bizalmamat az orvosok iránt. De ehhez kellett egy ilyen nagy tudású szakember.
Szóval az a javaslatom, hogy aki beteg az bízzon a saját orvosában is, de a legfontosabb (és ezt is tapasztalatból tudom), hogy az emberfia higgyen a saját gyógyulásában. A pszichés tényezőnek legalább akkora hatása lehet bizonyos betegségek gyógyulásában, mint egy jó orvosnak vagy egy hatékony gyógyszernek, ha nem nagyobb.
Az élni akarást nem szabad gátolni. Sem orvosnak, sem rokonnak, sem ismerősnek. Azt csak támogatni lehet! és az már fél gyózelem.
És még valami.
Gyermekkoromban mindig orvos akartam lenni, és még ezelőtt néhány évvel is hittem benne, hogy egyszer majd az leszek. De most már érett fejjel belátom, hogy az az emaptikus készség ami eredendően bennem van, önmagában valószínüleg nagyon kevés lett volna anélkül a hatalmas tudásanyag nélkül, aminek a hiányában senkinek sem lenne szabad praktizálni.
Márpedig ekkora tudásnak a maradéktalan és hosszantartó befogadására csak a nagyon kitartó és okos emberek képesek. És én sajnos nem vagyok ilyen. De ismerek néhányat közülük, és boldog vagyok, hogy megismerhettem őket, mert igazán tiszteletre méltóak.
Ha egy átlagember orra elé kipakolnám azokat a könyveket, amiket egy orvosnak mondjuk 18 éves korátol 30 éves koráig be kellene vágni, akkor azt hiszem, hogy hatalmas hátast dobnának. ezeknek az elolvasása és a megértése is hatalmas energiákat kíván, nem hogy a maradéktalan elsajátítása.