Kedves Daisy!

Azt hiszem, neked van igazad a hűséget illetően. Valóban, ha folyamatában, az idő, mint dimenzió tükrében vizsgáljuk a hűséget, akkor változásban folytonos átalakulásban kell szemlélnünk magunkat, másokat, valamint magunk viszonyulását a körülöttünk lévő világhoz.

Ebben a viszonyrendszerben – időben – ténylegesen változnunk kell, hiszen, ha mi még nem is változunk, változik a minket körülvevő világ, és így a mi viszonyulásunk is óhatatlanul más kell, hogy legyen, mindig minden időpillanatban.

A hűség tehát egy időben változó kategória, amely a megismerés mélységével változik, alakul formálódik, erősödik, gyengül, majd szűnik meg. Én úgy látom, hogy amihez hűek akarunk lenni – személy, eszme, hit, stb. – azt előbb megismerjük, ami nem más, mint egy felületes ismerettség, így még hűségről sem beszélhetünk. Mondhatnánk, ugyan már vonzódunk, de még esetleg megvan a régi barát, a régi eszme, a régi hit, stb., még járunk a másikkal, még valljuk előző eszménket, de már kacérkodunk az újjal. Hűség még nincs.

Ahogy sikerül mélyítenünk ismerettségünket a hűség tárgyával, úgy fokozódik kötődésünk, és egyben hűségünk. Egy szerelem tetőfokán, egy eszmerendszer elfogadásának pillanatában, az egyénben meg sem fordul, hogy lehetne mással, vallhatna mást. Ilyenkor az egyén számára csak egy másik lény létezik, egyetlen új eszme stb. és a hűsége határtalan.

A megismerés kiteljesedésével, kezdjük megismerni a másik, az eszme, stb., hibáit, gyengéit, felbukkan valahol egy másik, egy új, amit kezdünk megismerni, mi magunk is kezdünk változni, kezdünk lassanként mást gondolni a világ dolgairól, így, ugyan még nem követjük el a hűtlenséget, de már kacérkodunk a gondolattal, mígnem a változások nem vállnak olyan erősökké, hogy a hűtlenség bekövetkezik.

Ebben a kontextusban a hűtlenséget, amennyiben a másik nézőpontból vizsgáljuk, immár az újhoz való kötődésként kell kezelni, és a változások az átalakulások részének kell tekintenünk.

Amennyiben elfogadnánk, hogy a hűség egy pozitív tartalmú fogalom, akkor lemondanánk a fejlődésről, a változásról, és így elvesztenénk önnön létjogosultságunkat. A hűség, mint olyan nem követendő példa, mivel akkor soha nem változhatnánk.

Ha jól emlékszem talán csinnnKA írja, hogy az állatok között – madarak – ha megtalálták párjukat csak neki akarnak tetszeni. Milyen érdekes, hogy az így érvelők soha nem hozzák elő az emberszabású majmokat, ahol a falkavezéré mindig az a nőstény, aki a leginkább fogamzásképes, hogy a szarvascsordában a legerősebb hímet választják a nőstények, hogy a természeti népeknél a kapcsolatok esetlegesek.

Igen az állatvilágban is kialakulnak párkapcsolatok, amelyek ideig óráig fennmaradnak, ha szabad úgy kifejeznem magamat „gazdasági” érdekből, az utód felnevelésének érdekéből.

A legmegdöbbentőbb ellenpélda a természetből az oroszlánok viselkedése. A falkához tartozó nőstények csak a falka hímjeivel létesítenek kapcsolatot. Amikor az idegen hímek legyőzik az előzőeket, kiirtják a kölyköket, a nőstények 24 órán belül nemzőképesek lesznek. Abszolút hűséget felváltja az új abszolút hűség. Semmi elítélni való nincs ebben, hiszen ez nem más mint egy genetikai program.

A humanoid világában is önös érdek a hűség. A párkapcsolatban kell a két ember az utód, utódok felneveléséhez, de kell a hűség bizonyos eszmékhez, rendszerekhez, politikákhoz, mindig az uralkodóhoz, annak érdekében, hogy az egyén megtalálhassa boldogulását. A pár, hű egymáshoz, hogy a megtermelt javait saját és gyermekei javára fordítsa, vigyáz arra, hogy az általa termelt javakat, ne valaki másnak a „kölyke” örökölje. Ez különösen kihegyeződik a női hűségre, és ezért érzékenyebb ebben a vonatkozásban.

Hűek vagyunk az uralkodó, az erős eszméhez, még hisszük is, hogy az a legjobb, főleg, ha a hűségünket még jutalmazzák is. A hűtlenségünk akkor kezdődik, amikor a megismerésünk már olyan fokú, hogy kénytelenek vagyunk belátni, hogy korábbi hűségünk, határtalan elkötelezettségünk hiba volt, és ezen sürgősen változtatni kell.

És legvégül csak még egy utolsó apróság. A jómódú rétegek körében a legkönnyebb a hűtlenség, hiszen nincs gazdasági kényszer arra, hogy összetartsuk a meglévő nyomort. Gondoljátok meg, hogy milyen visszatartó erő az, amikor meg kell gondolni, hogy a másfélszobás lakás, a trabi, a mosógép és a hűtőszekrény, a videó és porszívó közül egy válás esetén melyik legyen az enyém, honnan teremtsem elő az elveszett javakat, és egyáltalán mit kezdjek magammal?

A hűség amikor személyek közötti viszonyrendszert ír le, általában függőség, - nem állítom, hogy ez a függőség nem lehet érzelmi, de akkor is függőség -, és akkor történik változás, ha képesek vagyunk ezen változtatni.

Azt hiszem ismét eltértem a témától, mármint attól, hogy hűségesek-e a nők? Azt hiszem az igazán életrevalóak nem hűségesek, de vannak ilyen korszakaik, és ez így van rendjén.

Üdvözlettel

G.A.