"(...)Először 1993-ban, amikor a Magyar Út Körök Mozgalmat alapítottam, és amikor ennek elnökévé történt megválasztásomkor kiálltam a nyilvánosság elé, és feltártam a múltamnak ezt a foltját, hogy tudják és döntsenek. Döntöttek. Megválasztottak, elhitték, hogy csak ennyit tettem, és aláírásom ellenére nem lettem ügynök. Később, amikor 1998-ban újra képviselő lettem, és az akkor már működő átvilágító bírák elé álltam, benyújtottam ezt az írást, amely megjelent a Magyar Fórumban, a saját lapomban, a testület ezt elfogadta és igazolta: nincs a birtokában még ennyi tény sem ügynökségem bizonyítására. Ha akartam volna, még ezt is letagadhattam volna, mert a beidézett volt ávósok, bocsánat! rendőrtisztek, akiknek az aláírása szerepel az aktáimon, vagy el sem jöttek, vagy nem is éltek már. Emlékezni rám, mint kuncsaftjukra végképp nem emlékeztek, mert az emlékezetünk márcsak ilyen. (Sokára jutok el a regényben eddig a részig, de ott azért érdekesebb lesz, noha a regény: száraz, dokumentumokra épül.) Tény, hogy egyik sem ismert fel, egyik sem vallott rám. A bírák tehát nem találtak érintettnek, különben, ha nem mondok le a képviselőségről, megjelentették volna az érintettségemet bizonyító dokumentumot a Magyar Közlönyben, és rándíthattam volna a vállamat én is, mint Horn Gyula és mások. (Na és?)"

Csurka István, Magyar Fórum, XIII. évfolyam, 45. szám, 2001. november 8.