Kedves Endorfin!
Nagyon asszociatív vagy! :-)

Kedves KokaKóla!
Az, hogy nem szeretsz "vagy-vagy"-kompromisszumokat kötni, szerintem nem hiba. Mint ahogy az sem, ha mohó természet vagy. Tulajdonképpen tök ugyanarról beszélünk, talán csak más-más nyelven, de hidd el, teljesen ugyanazt mondjuk.
Amiről én beszélek ugyanis az az, hogy szerintem fiatalon az embernek élnie kell, szórakozni, sok mindent (adott esetben sok mindenkit) kipróbálni. Hidd el, eljön az az idő, amikor totálra belefáradsz az egészbe. Pár hónappal ezelőtt olvastam egy igen figyelemreméltó cikket egy szaklapban arról, hogy statisztikai adatok bizonyítják: a "fiatal" (18-25 év közötti) életkorban kötött házasságoknak nagyságrendekkel nagyobb hányada végződik válással, mint a 28-35 közöttieknek. A szakemberek azt vizsgálgatták, mi lehet ennek az oka. Kiderült: baj, ha túl korán "elássák" magukat egymás mellett az emberek, mert ezt (sokan) 5-10 év múlva kőkeményen megbánják. Ha az iskolapadból egyenesen az anyakönyvvezetőhöz rohannak, akkor mikor fognak "élni", szórakozni? Pikk-pakkra jönnek a gyerekek, és pár év múlva ha egymás mellé teszel egy 28 éves lányt és egy 23 éves kétgyerekes családanyát, akkor az eredmény az, hogy a 28 évest nem mondanád annyinak, a 23 éves pedig megfáradt, elfásult, a rosszcsont gyerekeitől pedig totálra idegbeteg, és úgy néz ki, mint a saját öreganyja. Biztos láttál már utcán olyan életképet, hogy a kb. 20-23 éves anya teljes erőből rángatja a 2 éves gyerekét, közben úgy üvölt szerencsétlen csöppséggel, mint a fába szorult féreg. Mindennapos dolog. Nem csoda hát, ha pár év alatt ráun az egészre, az anyagi gondokra, a sok házimunkára, a gyereknevelésre, a haverokkal sörözni járó férjre... és ordasnagyribanc lesz belőle. A Rómeó&Júlia könnyfakasztó romantikus szerelemből meg kőkemény párharc, cirkuszokkal, verekedéssel, sérült lelkű kisgyerekekkel. (Persze nem kell, hogy így legyen, sok fiatalon kötött, boldog házasságról hallottam.)
De a lényeg az, hogy itt jutunk el kettőnk közös nevezőjéhez: csak akkor szabad bármilyen fokon elkötelezni magunkat, ha ez belső szükségből fakad. Ha azt érezzük, hogy "belefáradtam a sok újba, most már kéne egy igazán állandó". És ekkor megkeressük a lehető legjobbat. De az a házasság (vagy élettársi kapcsolat) valószínűleg csak akkor lesz boldog és kiegyensúlyozott, ha egyik fél sem azt érzi, hogy "Istenem, mi mindent kihagytam a másik miatt", hanem azt, hogy "Jaj, de jó, hogy megtaláltam végre azt, akit - talán - egész életemben kerestem". :-)