Első nap: Jósvafő - Putnok
Az előző napi óraállítás kicsit keresztbe tett, mert az útvonal megtervezésekor nem számoltam bele, hogy egy órával előbb fog sötétedni. Fél hétkor indult a busz, örömmel fedeztem fel több falut is, ahol terveim szeriint pár nap, pár óra múlva visszafele fogok jönni (Bélapátfalva, Dédestapolcsány, Aggtelek). Fél tizenkettőkor már meg is érkeztem Jósvafőre. Mivel a múltkor a faluból betonon mentem fel a barlanghoz, most megkerestem a jelzést, és így a kéken, a zsidó temetőn keresztül kapaszkodtam fel. Gyors bélyegzés (barlang pénztára, gumi, jó) és szerelvényigazítás után pont délben indultam Aggtelek felé. Három perc múlva megálltam, hogy levegyem a dzsekimet, az idő ugyanis igencsak meleg volt, a kaptató meg meredek. Gyönyörű őszi erdőben haladtam, nemsokára szembetalálkoztam a négy nap egyetlen kéktúrázójával. Meglepően gyorsan értem el Aggtelekre, kicsit gyönyörködtem az Aggteleki-tó feletti karrmezőben, bár a tavat nem láttam, pedig a térkép szerint párszáz méterrel mentem el mellette. Itt az erdőben találkoztam egy öreg nénikével, aki rőzsét gyűjtött. Egyből a mese jutott eszembe, főleg akkor, amikor megfordult, és egyetlen foga sem volt. Nem hívtam öreganyámnak, de nem változtatott békává. Meg is lepődtem kissé. :-) A barlang fölötti kilátópontnál meglepő jelzést vettem észre: fehér alapon zöld fenyő, esetleg talpas háromszög. A térképem nem jelezte. A bélyegzést követően (barlang pénztár, gumi, közepes) a büfésoron megleptem magam egy hamburgerrel és kávéval, majd nekiindultam a pár kilométeres betonos szakasznak. A faluból kivezető úton négy kislány ment előttem. Valószínűleg ijesztő lehettem a szakállammal és kötött sapkámmal, mert elfutottak előlem. Szerencsétlenségükre pont arra mentem én is, többször hátranéztek, de végül az utolsó előtti házba bementek. Unalmas két-három kilométert kellett az országúton menni, míg elértem a letéréshez. Az első eltévedési lehetőség itt adódott. A Kéktúra Atlaszban jól van jelölve az út, de rosszul van festve. Jobbra lekanyarodva húsz méter után elágazás található. A jobb oldali ág visszakanyarodik Aggtelek fele, erre találtam egy jelzést, de az út zsákutcának bizonyult. Egy felhagyott ösvényt véltem felfedezni ebben az irányban, de nem vezetett sehova. Elindultam - a térkép szerint – balra a szekérúton. Jelzés sehol. Kis idő múlva egyetlen árva fehér jelzésalapot találtam, bal kéz felől betontöltés az árok mellett (talán patakátfolyás lehetett régen), később egy útvilla következett (leágazás 2 óra irányban), szintén jelzés nélkül. Az egyenes ágat választva (nem akartam Szlovákiába átkeveredni) kis idő múlva megjelennek a jelzések. Párszáz méter múlva fehér tábla zöld felirattal: „Államhatár”, majd az atlaszban is említett sorompó. Itt balra indultam. Innentől egészen a Nagy-Szőlő-tetőig nagyon kell figyelni a jelzéseket, mert nagyon sok szekérút fut össze, ágazik el, igaz a legtöbbje csak kátyúkerülő út. Sokszor nem a kézenfekvőnek tűnő ágat kell választani, hanem a járatlanabbra kell rátérni. Szerencsére a jelzések ennek megfelelően nagyon sűrűek. Az atlaszban is jelölt tölgyfát is megtaláltam. A szakasz (száraz időben) gyönyörű, csak kissé unalmas. A Nagy-Szőlő-tetőt elhagyva nyitott területre érünk, itt nincsenek jelzések, de már látni a Ragály-Zádorfalva műutat. Itt valahol elvétettem az irányt, mert az U kanyar közepén lyukadtam ki az útra. Zádorfalva nagyrészt cigányfalu, erről elfelejtkezett az atlasz. A bélyegzőhely a vegyesbolt melletti kis kocsmában van (gumi, jó). Az atlasz alapján megtaláltam a Gömörszőlős fele induló utat. Navigáció szempontjából ez a „legveszélyesebb” szakasz, alig van jelzés a nyílt terepen. A Potrec U kanyarjáig nincs letérési lehetőség, a kanyar utáni út melletti fenyvesen jól láthatók a jelzések. A Karu-fészke-tetőig erdő következik, szintén jól követhető jelzésekkel. Innen azonban egy nagy, nyílt terep a faluig, ami a dombok alján húzódik meg, úgyhogy még látni sem lehet. A kijárt szekérútról nincs letérési lehetőség, bal kéz felé lehet látni a Zádorfalva-Kelemér műutat. Nem sokkal később, a szöveges leírás által is említett elágazáshoz értem (ez a térképen nincs jelölve), el is mentem balra, a rossz irányba. Miután az út egyre járatlanabb lett és egy szántáson találtam magam visszafordultam, és a jobb oldali ágon lementem a völgybe. Visszanézve még láttam a leírásban említett nyerget, de itt valahogy elkeveredhettem és a Kelemér felőli részen, a sportpályán át értem be a faluba. A bélyegző a tájház udvarán van, egy hirdetőtábla hátulján (gumi, jó). Mire kijutottam a faluból, már teljesen sötét lett, szerencsére innen már nagyrészt beton volt hátra Putnokig. Keleméren (valószínűleg a sötét miatt) nem találtam meg a szürke tetős házat, úgyhogy az emlékházzal szemközt induló úton, 50 méter után a Bagolyvár Panzióba mentem bélyegzőért. Itt meg is találtam a hivatalos kéktúra pecsétet (gumi, jó). Indultam tovább Putnokra. Ekkorra már eldöntöttem, hogy végig betonon fogok menni, a letérések ismeretlen terepen, sötétben nem vonzottak, a Mohosból meg úgysem láttam volna semmit. Az erdő ekkor meglepően élénk volt, mindenfelől állatok mocorogtak. Az út sivárságát enyhítendő énekelni kezdtem (na meg, hogy a vadak már jó előre meghallják :), ebbe annyira belejöttem, hogy észre sem vettem, hogy egy kivilágítatlan kerékpáros utolért. Kicsit eldumáltunk, felajánlotta, hogy levisz Putnokra a vázon. Én mondtam, hogy nem szüskéges, nincs semmi gond, nemsokára beérek a faluba, semmi extrém nincs a betonon gyaloglásban. Azért felhívta a figyelmem, hogy vigyázzak magamra és jó utat kívánva elköszönt. Megjegyzem, nekem volt lámpám, neki nem. Szállásom egyből az út mellett volt, a falu elején (Gulyás Istvánné, 48/430-041, 1200ft). Bár még alig volt fél nyolc, amikor megérkeztem, gyors vacsora és fürdés után már aludni is tértem, hiszen másnap elég hosszú szakasz várt rám.

Második nap: Putnok – Bélapátfalva
Reggel kicsit összetörten ébredtem, már hatkor elindultam az előzetesen tervezett hét helyett. Később ez jó döntésnek bizonyult, hiszen jó két kilométerrel az állomás előttről indultam, így a reggeli vásárlás és bélyegzés után hétkor már úton voltam Uppony fele. Láttam a városban egy jó kis cégért (Top-Rongy ruhabolt). Bélyegzést a vasút helyett a közeli kocsmában szereztem, nagyon szép és nagyon jól olvasható, nem úgy, mint a vasúti bélyegzők általában. Kigyalogoltam Putnokról az országúton. Ez volt az egyetlen szakasz a négy nap alatt, amikor szükségem volt a dzsekimre, a reggel elég hűvös volt. Upponyig nagyon szép a táj, az emelkedő nagyon kellemes, egy kereszteződésben, a Koloska-tető mellett esetleg festhettek volna jelzést is (egyenesen kell menni), de amúgy nincs gond a navigációval. A tető után a terep egyre nyíltabb, de az út adja magát. Az atlasz térképe nagyon jó: balra nézve egy vadászlest láttam, a térképen be akartam mérni a helyem, de a Róka-mál nevű helyen két lest láttam ábrázolva. Visszanézve a terepre megtaláltam a másodikat is. Nemsokára feltűntek Uppony szélső házai. A focipályát vettem célba, ott a Sport Presszóban kértem bélyegzést (céges). Meg kell említenem, hogy Terike (a csapos) nagyon kedves, ezért úgy döntöttem, hogy itt megreggelizem. A pálya szemközti oldalán levő kocsma (ahol a hivatalos bélyegzőnek kellene lennie) nem volt nyitva. Következett az Upponyi-szoros, ami szép, csak rövid ahhoz képest, hogy utána hosszú kilométereket kell menni a Lázbérci víztározó partján, ami viszont marha unalmas. Dédestapolcsány szép kis falu, a víztározó felőli vége nagyon családias, igazi falusi hangulatot áraszt, ám maga a falu igen hosszú, ráadásul utána még mindig betonon vezetett az út Mályinkáig, igaz itt már lehet gyönyörködni az igazi Bükkben. A pecsét a falu „tetején”, az italboltban található (gumi, jó). Kis erőgyűjtés után indultam, hogy a szűk hét kilométeres szakaszon majdnem hétszáz métert emelkedjek. Itt kezdődött a négy napos túra krémje, minden túrázó álma, a csodálatosabbnál-csodálatosabb kilátások, erdőképek, patakok, sziklák, emelkedők. Ezeket leírni nem nagyon lehet, de sok képet csináltam, estére feltöltöm. Meglepő módon az emelkedők bírhatóak voltak, egyedül a KL jelzés visszacsatlakozása előtti kétszáz méternyi, legalább negyven százalékos(!) emelkedőt leszámítva. A Bánkúti síháznál egy autóbusznyi általános iskolás ricsajozott, valószínűleg ezért tűnt kissé morcosnak a síház gondnoknője (a bélyegző gumi, jó). A fennsíkon már könnyebb volt a haladás, meseszép helyeken jutottam el a Tar-kőig, ahol először nem akartam kimenni a kilátóhelyig, gondolva a sötétedésre, de aztán meggondoltam magam, hiszen idén kihagytam a Less Nándor Emléktúrát. Itt a lábamat a többszáz méteres mélységbe lógatva igen vidáman gondoltam arra, hogy még mumkaidő van. :-) Kíváncsian indultam tovább az Őserdő felé, amit eddig nem volt szerencsém látni. Bár körbe van kerítve, de azért jól látni az óriási kidőlt és álló fákat. Innen a régi vasúttal párhuzamosan kell menni, azonban jókora szintet veszítve juthatunk el a kilátóhelyhez, hogy legyen honnan visszakapaszkodni. Ezért kissé morcos lettem, főleg, hogy ezt a mutatványt a Cserepeskői barlangnál kisebb mértékben meg kellett ismételni (bélyegző a barlang bejárata mellett, gumi, jó). Az órámat figyelve egyre inkább nyomasztott a lehetőség, hogy ma is rámsötétedik, főleg, hogy a hullámzó, sziklás terepen nehezen ment az előrehaladás, állandó késében voltam a tervemhez képest. Itt egy kilométert spórólva, az Őr-kőt északról kerültem meg a piros sáv jelzésen, kihagyva a Zöld-rétet, mégis futva kellett mennem a katonasírokig és tovább le Lóczy-forrásig. Itt sötétedett rám, a rövid pihenő után már sötétben mentem be a faluba. (Szállás Kalcit Motel, 1500ft, nagyon jó, kényelmes, kissé szocreál hotel, szobánként fürdőszoba, igaz a wc közös, bár ez nem nagyon zavart, mert egyedül voltam az egész épületben – ja, és szép a bélyegzőjük :).

Harmadik nap: Bélapátfalva – Sirok
Ez már könnyebb nap volt, mindössze 28.5 kilométer várt rám. Ezt ellensúlyoztam azzal, hogy az első pecsételőhely (Telekessy eh., 3.6km) eléréséig két órát mentem. Ez betudható annak, hogy a kelet felé tartó jelzés a falu végén hirtelen északnak fordult és visszavezetett a cementgyár futószalag (vagy csille?) soráig. Sajnos a régi jelzések ott maradtak, én meg gyanútlanul bedőltem neki. Tessék figyelni! A bányabejárat előtt jobbra vitt tovább a műút, itt találtam vissza a kékre, az apátság előtt. Többször megálltam a Bél-kő elbányászott oldalát fényképezni is, de azért csak odaértem az erdészházhoz. Kissé megtévesztett, hogy egy egész nagy épületkomplexum előtt kellett elmennem. A bélyegzőhely viszont pont ott van, ahol a térkép is jelzi. Két gumibélyegző van: egy MTSZ Kék Túrás és egy Hevesi túrák - Telekessy eh. Az első egyszerűen használhatatlan, nem is érdemes próbálkozni vele,. a másik nagyméretű körbélyegző viszont nagyon szép. Rövid emelkedő szakasz után lejtőbe vált az út, és nemsokára elértem a Gilitka kápolnát. Itt bebizonyosodott előttem, hogy az atlasz képeit nem a bejáráson csinálták. Erre már Abaújszolnok házainak képét nézve gyanakodtam, most viszont bizonyságot nyert. Megpróbáltam egy hasonló beállítású képet csinálni, látni a különbséget. A kápolna ütött-kopott, tele van firkálva. A mögötte - jobbra látható domboldalt benőtte a növényzet. A képet a patak másik oldaláról csinálhatták, jól látszik az előtte elhaladó út és a szemétgyűjtő, ahol én álltam. A patakot annyira benőtte a bozót, hogy nem lehet oda átmenni, ahonnan a kép készült. Nem sokkal később kiérünk a Gilitka-völgyből. Itt egy balkanyarnál magaslest ábrázol a térkép. Ez most még ottvan, de összedőlt, valószínűleg nemsokára el fog tűnni, ám a jelzések sűrűek, úgyhogy ez nem okozhat problémát. Következett a Köves-bérc, ami a Pilisivel ellentétben ideális bringaút lenne, majd egy nagyon szép kilátás Szarvaskőre a Veres-oldalról. A várba nem mentem be, jártam már ott az Eger Csillagán, inkább siettem ebédelni a faluba. A bélyegzőt a buszmegállóban levő kocsmában találtam meg, ott ahol tavaly is volt. A bélyegző minősége számomra etalon. Az Eger Csillaga útvonalán indultam tovább, így szerencsére, a betonról letérve, a nyílt terepen sem kellett a jelzéseket keresgélnem. Megállapítatottam, hogy a terep ugyanúgy lószaros, mint tavaly ősszel, igaz most láttam az okát is, egy kisebb ménes legelt a közelben. Később az Aoró-Ormok nevű domb oldalában is láttam két lovat szabadon legelészni. A bátori műútig az szekérút széles, jól járható, szép, de kissé unalmas. A Hársas-kút után szemeztem egy mókussal, de mire elővettem a távcsövem eltűnt. Innen Rozsnakpusztáig végig betonon újabb kissé kellemetlen szakasz jön. A pusztán pezseg az élet: állatok, frissen felrakott tetők, parabolaantenna. Meglepődtem. Pecsételtem a viszonylag jó minőségű gumibélyegzővel, majd indultam tovább Sirokra. Megjegyzés a térképhez: a jelzett P+ becsatlakozó út számomra K+-nak tűnt. Szalomka-főről szép a kilátás északnyugat felé, ám utána elég unalmas szakasz következik Sirokig. Itt azonban besűrűsödnek a látnivalók: a Törökasztal, az Apáca és Barát sziklák, és persze maga a vár. Én még nem is láttam sziklavárat (amit úgy vájnak ki), csak épített kővárat. Na, itt van mind a kettő fajta. A felső (szika) vár járatait bejártam, most már értem miért alszanak a várban a Mátrabérc előtt. Szép kilátás nyílt a Bél-kőtől Kékestetőig, de olyan szél volt a vár tetején, hogy kapaszkodnom kellett. Nem hiányzik nekem a magashegy, az már biztos. :) Sötétedés előtt lementem a faluba, a szállásomra: Sirok Motel, 1300ft, 4-5 ágyas szobák, közös vizesblokk.

Negyedik nap: Sirok – Mátraháza
Az ismert Mátrabérc útvonalon mentem a Kékestetőig. Először az tűnt fel, hogy a jelzések nagyon újak, szinte világítanak. Ez volt a legmelegebb napom, egy póló bőven elég volt. Szörnyű sok pókhálót szaggattam le, de ami még ennél is rosszabb volt, a Jóidő-kút utáni emelkedőn egyszerűen elleptek valami apró légyszerű bogarak. Rámszálltak, és onnan kezdve semmi aktivitást nem mutattak, belegabalyodtak a karom szőrzetébe és nem mozdultak. Hiába söprögettem le őket, passzívak maradtak. Szerencsére ez csak egy rövid szakaszon volt, de ott sokat káromkodtam. Bőven volt időm, de nem is tudtam volna gyorsabban menni: a Mátrabércen négy óra alatt értem fel a Kékestetőre, most öt és fél kellett hozzá. Sok olyan helyet láttam, amit akkor nem, Gazoskőre pl. egyáltalán nem emlékeztem. Domoszlói kaputól nem másztam fel az Oroszlánvárhoz (megtettem azt áprilisban, különben is: erdészek irtották a fákat a domboldalban), hanem a kissé hosszabb, ám jóval egyenletesebb erdészeti aszfaltúton mentem a Hármashatár erdészházig (bélyegző fém, még a jobbik fajtából). Nem bántam meg a választásom, készült itt is pár kép a káprázatos színű erdőről. Innen jó egy óra alatt értem fel a TV toronyhoz, helyenként majdnem térdig érő avarban. Sajnos az italom elfogyott, az utolsó öt kilométerre három korty maradt. A bélyegző a térkép szerint a PZ jelzésen a szanatórium portáján (gumi, jó). Vettem egy liter almalevet, amiből nyolc decit elfogyasztottam, mielőtt a sípálya irányában elindultam volna Mátraházára. A kellemesen lejtő úton szinte percek alatt leértem a faluba, ahol a buszállomáson begyűjtöttem az utolsó bélyegzőt (gumi, jó).