Szia, Platania!
A személyes találkozásról még annyit, hogy valószínűleg csak lejjebb rántanánk egymást a mocsárba a panaszkodásunkkal. Így interneten kifejezetten jólesik elmondani, mennyire kutyául érezzük magunkat, de élőben ez nem biztos, hogy építő.
A gyógyulásról: már mondtam, hogy 30 éves koromig reménykedtem, hogy ki tudom magam húzni a saját hajamnál fogva a mocsárból, de nem gyött össze. Pedig 3 évig jógáztam is. Jártam vagy 6 pszichiáternél, de a legtöbb, amit csinálni tudtak, az volt, hogy gyógyszerekkel tömtek, meg előbányászták, hogy én tulajdonképpen meg bírnám fojtani az apámat. Na, ezzel sokra mentem.
Egyébként nekem is végig olyan érzésem volt, hogy csak egy hajszál választ el a gyógyulástól, és reménykedtem benne, hogy egy nap csak arra ébredek, hogy nincs semmi bajom.
De ez se jött össze.
De azért reménykedjünk: amerikai honlapokon emberek beszámoltak a gyógyulásukról. Persze résztvettek kognitív-behaviorista csoportterápián más szoc.fóbosokkal.