A lusták kedvéért!
BENEDEK SZABOLCS:
"...a Beatles zenésze lettem"
Beatles Antológia. Fordította: Árokszállásy Zoltán és Béresi Csilla. Kossuth Kiadó, 2001. 368 oldal, 14 990 Ft
(A könyvcím leírásakor bajban voltam: a borítón ugyanis The Beatles Antológia, a fülszövegben Beatles Antológia, az előszóban Beatles-antológia szerepel... Nem érzem szerencsés fordításnak a védőborítón olvasható "The Beatles előadásában" föliratot sem: ha már a "The Beatles" bejegyzett márkanév és ilyen formában ragaszkodunk hozzá, talán jobb lett volna az eredeti "By The Beatles"-t mondjuk "Írta: The Beatles"-nek magyarítani. Bár szerintem a névelő nyugodtan lefordítható, a hátoldalon olvasható "The Beatles története első ízben a saját szavaikkal és képeikkel" mondat ilyen formában bántóan magyartalan. Jó lett volna az impresszumban olvasható "Clearances" és "Executive producer" megjelöléseket is magyarra átültetni. - De térjünk a lényegre.)
A Beatles Antológia története az 1980-as évek második felében kezdődött, amikor a zenekar élő tagjaiban egyszerre támadt nosztalgia közös múltjuk iránt. Fölhagytak annak a hangoztatásával, miszerint a Beatles csupán egy fejezete volt az életüknek, és ők számtalan fontos dolgot csináltak azóta; ennek szellemében Paul McCartney és George Harrison ekkoriban kiadott lemezeiken - egymástól függetlenül - a Beatles stílusában írt, illetve a Beatlesről szóló dalokat jelentettek meg. McCartney a nyolcvanas évek végén már The Long And Winding Road címmel olyan dokumentumfilmen gondolkozott, melyben végre ők, a saját szavaikkal és a saját szemszögükből mesélik el a zenekar történetét.
Az ötlet megvalósításához jókora lökést adott, hogy Lennon özvegye, Yoko Ono a kilencvenes évek elején egy befejezetlen Lennon-felvételeket tartalmazó magnókazettát adott át McCartneynak, aki elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Beatles ha máshogy nem is, de legalább "virtuálisan" egyesüljön. Harrison minden fanyalgása ellenére kiválasztott a kazettáról két dalt és rábeszélte a többieket: fejezzék be, olyan formán, hogy új verzéket írnak hozzá, valamint a felvétel minőségének följavítása után Lennon énekét és zongorajátékát vokállal és hangszeres játékkal egészítik ki. Bár az ilyen formán megcsinált és új Beatles-dalként piacra dobott Free As A Bird és Real Love nem állja az eredeti Beatles-felvételekkel való összevetést, arra tökéletesen megfelelt, hogy az 1995-ben indult, a nagyközönség számára addig ismeretlen felvételeket tartalmazó, hat darabból álló, The Beatles Anthology című lemezsorozattal kiegészülve szerte a világban ismét kirobbantsa a Beatle-mániát.
Addigra McCartney, Harrison és Ringo Starr is kamerák elé ült, Lennon mondandóját pedig archív bejátszásokból vágták össze. Az ugyancsak The Beatles Anthologyként kiadott dokumentumfilm nyolcórásra sikeredett; rövidített, hatszor egyórás verzióját a földgolyó számos pontján (nálunk is) műsorukra tűzték a tévétársaságok. Forgatókönyve - kiegészülve újabb interjúkkal - képezi az alapját az immáron könyv formájában is megjelent, és 2000-ben Amerikában, illetve több nyugat-európai országban páratlan sikert elért és most magyar fordításban is napvilágot látott Beatles Antológiának.
A kötet mérete és formai kivitelezése lenyűgöző: olvasása akképp lehetséges, ha az ember fölteszi egy asztalra, elé ül és akár egy vaskos törvénytárat, lapozgatja. A könyvvel való első találkozáskor a legnagyobb élményt az eddig nem publikált, többségében a Beatles-tagok saját archívumából előkerült fotók jelenthetik, melyeket a szerkesztők igen ötletesen, többnyire montázsszerűen helyeztek el a szöveg köré. Valószínűleg nyomdatechnikai okokból a helyenként a fényképekre kopírozott eredeti levelek, faxok, újságcikkek fordítása nem történt meg - ezek igen érdekes dokumentumok (például Lennonnak a királynőhöz intézett levele, melyben megindokolja az M.B.E. érdemrend visszaadását), remélhetőleg többségben vannak a könyv tulajdonosai között azok, akik értenek angolul, hiszen ezek az afféle széljegyzetként funkcionáló szövegek fontos kiegészítői az interjúknak.
A Beatles-tagokon túl megszólal George Martin, az együttes lemezeinek producere; Neil Aspinall, egy régi barát és asszisztens Liverpoolból; Derek Taylor, az együttes azóta elhunyt sajtófőnöke; és az 1967-ben meghalt menedzser, Brian Epstein néhány interjúrészlete is bekerült a megnyilatkozások közé. Mivel Yoko Ono az indulatok felkorbácsolását kerülendő nem vállalta a nyilatkozatot, a többi egykori és jelenlegi Beatles-feleség is kimaradt, az együttes tagjainak privát élete amúgy is csak pár mondat erejéig van jelen, a hangsúly a Beatles pályafutására, történetére helyeződött.
Megszólalásaik nyomán tökéletesen kirajzolódik a négy fiú eltérő karaktere: Lennon folyamatosan lázadozik és mindenhez indulatos megjegyzéseket fűz, kijelenti: ő vérbeli rocker, akit soha nem érdekeltek a stúdiótechnikai trükkök és a nagyzenekari dolgok, a zenében is az egyszerű megoldásokat szereti (természetesen nem mond igazat); Harrison a maga fanyar iróniájával kommentálja avagy az ellenkező végletbe löki mindazt, amit McCartney részletesen és nagy hévvel, lelkesen előad; Starr többnyire anekdotázik, és azt hangsúlyozza (amit a többiek is előszeretettel emlegetnek), hogy ők csupán négy egyszerű fickó, akiket a világhír fölkapott ("Mi teljesen normálisak voltunk - fogalmaz Harrison -, csak a világ bolondult meg körülöttünk").
A súrlódásokról, vitákról viszont kevés szó esik, illetve ha beszélnek is róluk, azt mostanra jócskán megszépítette az idő. (Más forrásokból tudjuk: "a négy egyszerű fickó" igenis tisztában volt saját magával: Harrison egyszer durván rászólt egy hangmérnökre, amikor az kifogásolta a gitárja hangzását, egy másik hasonló esetben pedig Lennon azzal vágott vissza, hogy: "Öregem, ez a Beatles, nem Gipsz Jakab és a Kutyaütők".) Amikor mégis muszáj a gondokat megemlíteni, igyekeznek kisebbíteni azokat, nagyjából úgy, ahogy például Starr meséli a Fehér Album felvétele idején támadt nehézségeket: "Szerettem, hogy benne vagyok a bandában. Azért voltak válságos pillanataim is, mivel nyáron egy időre otthagytam a többieket." Megszépültek a feloszlás emlékei is, hosszasan ecsetelik, mennyire szerették akkor is egymást, és McCartneynak eszébe se jut, hogy a felbomlás után öt évig szóba se állt Lennonnal, Harrison pedig sértődöttségből meg se említette Lennont az 1979-ben kiadott önéletrajzában.
Ne várjunk a könyvtől szenzációs leleplezéseket, eddig be nem vallott dolgokat. (Az ma már nem hír, hogy Bob Dylan kínálta meg először marihuánával a Beatlest, meg hogy homoszexuális menedzserük a meleg kultúrában aktív üzletemberekre támaszkodva építgette karrierjüket.) Ellenben négy zenész, négy művészember meséli el helyenként lebilincselően és nagyon olvasmányosan pályafutásuk közös szakaszát, miközben ők se tudnak arra válaszolni: mi is a Beatles titka? Miért voltak képesek akkor és miért képesek harminc évvel a feloszlás után is emberek millióit lázba hozni? Miért van az, hogy ha most megjelenik egy új Beatles-válogatás, az szinte azonnal az eladási listák élére kerül? Miért érheti meg egy kiadónak egy ilyen kivitelű (és áru) könyvbe ma Magyarországon - vagy bárhol a világban - befektetni?
A Beatles titka továbbra is titok marad. Persze mondhatni: a válasz egyszerű. Ez az együttes nagyon jó volt. Ösztönös tehetségekből és zseniális érzékű emberekből állt, akiknek mindenféle szerencsés egybeesések révén megadatott, hogy csinálják és kibontakoztathassák azt, amire képesek. A Beatles ma már nem egy generáció avagy a hatvanas évek jelképe. Túlnőtt azon. Azt szimbolizálja: az alkotásban vagy akár az életben milyen magasra lehet szárnyalni, ha elhisszük, mi mindent tudunk megvalósítani, és hogy a problémák mindig megoldhatók. Ehhez azonban szükségeltetik az az életigenlés és az az erő, amely árad a Beatles zenéjéből. Hogy ők ezt hogyan sajátították el? Erre kellene a választ megtalálnunk a Beatles Antológiában.
(U. i.: az aggódó rajongóknak jó hír, hogy az agyműtétje után lábadozó Harrison őszre stúdióidőt foglalt, azaz folytatja új lemezének munkálatait.)
