Kedves Titkos Tibor!

A megfejtéshez két alapvető információt kell tudnunk. Az egyik az, hogy az őszlávban az "o" és az "a" egymás rövid-hosszú párjai voltak (ahogy a magyar "a-á" és "e-é" pároknak is eltérő a hangszíne). A másik az, hogy volt az ószlávban (és a napjaink szláv nyelveiben ma is van) egy -(j)en (szlávosan írva -ěen) képzőjük, mely valamely csoporthoz, helyzet tartozó személyek jelölésére szolgált.
Így szlávul a szlovén (> slověen) eredetileg csak egyszerűen 'szláv törzsbe tartozó'-t jelentett. Azonban római szerzőktől tudjuk, hogy a VI-VII. sz-ban a szlávoknak három nagy törzsük volt: az antok (a mai keleti szlávok), a vendek (a mai nyugati szlávok) és a szlovének (a mai délszlávok).
Ennél fogva a szlávok egyik csoportja "kisajáította" magának a megnevezést, és közülük kettő: a szlovén és a szlovák máig is használja, a szlovákok annak ellenére, hogy ők a nyugati szlávok közé számítanak. A megmaradt névhasználatnak két fő oka van:
- A magyarok bejövetele előtt a nyugati délszlávok és a déli nyugati szlávok még egymással határosak voltak, u.i. a mai Dunántúl területén kapott a frankoktól hűbérbirtokot Pribina volt nyitrai fejedelem: így egy korridor húzódott a későbbi szlovénektől a későbbi szlovákokig. Ennek jele, hogy a szlovák nyelvnek a csehtől eltérő délszláv sajátosságai vannak.
- A magyar honfoglalás ugyan "kettészakította" a délszlávokat és a nyugati szlávokat, de egyben közös államban is tartotta őket. Ennek jeleként a magyar állam közös névvel illette a területén élő szlávokat, ez a név magyarul a tót, latinul a S(c)lavonus.
Ez utóbbi név alapja a latin S(c)lavus szláv név, de mivel ennek "c"-s alakja egyben 'rabszolga'-t is jelent, a szlovén mintájára továbbképezték. Ennek megfelelően a középkor elején a szláv szlovén, a magyar tót és a latin S(c)lavonus egyformán Magyarországon élő szlávot jelentett.
Idővel a szláv népek egyre inkább elkülönültek egymástól: a vezető törzsek nevét vették fel az egyes szláv népek (pl. horvát, szerb), kivéve a szlovéneket és a szlovákokat, akik megmaradtak az eredeti elnevezésnél. A magyar nyelvhasználatban is polarizáció történt: a tót nevet egyre inkább az északi szlávokra, a latin Slavonusból képzett szlavónt a déli szlávokra alkalmazták. Ez utóbbit elősegítette, hogy a török által kikényszerített déli közigazgatási átalakítás során létrejött egyik "megyét" Szlavón Bánságnak nevezték el: ez lett a későbbi Szalvónia alapja.
A szlávokon belül is zavart "egyeseket" a szlovén-szlovák névazonosság, így történt, hogy a csehek a 'szlovák férfi'-t jelentő Slovien szóban "lecserélték" a XIV. sz-ban régi -ien képzőt a csehes -ák-ra. És mivel a szlovákok irodalmi nyelve a XIX. sz. közepéig a cseh volt, a szlovákok végül ezt át vették magukra. De a 'szlovák nő'-t jelentő Slovenka és a slovenský melléknévi alak változatlan maradt. (Az eredeti je kettőshangzó e-vé válása mind a szlovák, mind a szlovén nyelvben szabályszerű.)
A helyzet most tehát a következő, mivel manapság politikai jelentősége van, hogy a népeket megkülönböztessük egymástól, ezért így-úgy el lettek különítve a homofón nevek:
Mind a szlovének, mind szlovákok szlovénnek hívják magukat (azzal az egy eltéréssel, hogy a szlovákok a férfinévre más képzőt használnak). Szlovén: Sloven, Slovenka, slovenski, szlovák: Slovák, Slovenka, slovenský.
A szlovének (és a többi dálszláv) a szlovákok elnevezésére a férfinév alakján "újraképezték" a szlovákok nevét: Slovák, Slovačka, slovačski. A szlovákok pedig (a csehekkel együtt) "i"-s alakokat használnak: Slovinec, Slovinka, slovinský.
A többi nép a saját férfinevek alapján nevezi a két népet (ebből a szempontból a szlovének szlovén neve sem az "eredeti" szlovén): pl. magyar szlovén : szlovák, angol Slovene : Slovak.
A szlavón elnevezés pedig a magyarban megmaradt a "legutolsó" történeti jelentésében: a Dráva-Száva közén élő délszláv (tetület, mépesség). Egyébként ez a terminus elhatolt egészen az angolokig, ahol a Slavonic, Slavonian egyaránt jelent 'szlavón'-t és 'történeti szláv'-ot.