Akkor közkincsé teszem a velem megtörténteket.
Pisából jöttem haza Münchenen keresztül, Lufthansával. A pisai gép egy óra késéssel jött meg, a München-Budapest járatot (természetesen) lekéstem.
Nem sokkal később Firenzéből tartok haza ugyancsak Münchenen keresztül, ugyancsak Lufthansával. Már készültem, cuccomat szorongatva loholtam keresztül a fél reptéren, a kapu csukása közben estem be, szerencsémre, meg némi rimánkodásra beengedtek.
Ez eddig nem olyan izgalmas, csak ezek után jön a lényeg.
Hosszú ideig nem repültem, majd jött egy továbbképzés Birmingham-ben, (Anglia). Hazafelé jövök, Lufthansával, ismét Münchenen keresztül. Eleinte minden rendben, majd egyre azt veszem észre, hogy fogy az idő, és mi még mindíg nem szállunk le. A stewardess-el beszéltem, aki rendes volt, előre ültetett az első sorba, hogy ha leszállunk, előre tudjak menni (az aznapi utolsó pesti járatot kellett elkapnom). Közben megérkeztünk München fölé és már leszálláshoz készülődtünk, amikor minden vissza, gép emelkedik. Aztán elkezdtünk körözni. A pilóta bemondta, hogy nagy a forgalom. Aztán, hogy rosszak az időjárási viszonyok. Aztán végül, mikor már mindenkinek feltűnt, hogy az utaskísérők egyfolytában hátra szaladgálnak és pislognak ki az ablakon, bevallotta, hogy úgy néz ki, nem ment ki a jobb oldali kerék, legalábbis nincs róla visszajelzésük és sajnos, nem is látják.
Ekkorra már mindenkit előre zavartak az első sorokba, majd begyakoroltaták velünk, hogy ha a pilóták azt kiabálják "BREAK, BREAK" (miért pont ezt, nem tudom) akkor a szokásos, filmekből ismert pózt vegyük fel.
Istentelenül be voltam sz@rva. Ráadásul, ahogy kifilóztam, pont az én oldalamon lévő kwerék nincs kint. Azt mondták, hogy megpróbálnak egy kerékre leszállni, amíg lehet egyensúlyban tartani a gépet és csak a végén letenni a szárnyára. Csakhogy mi van, ha nem sikerül és előbb ér le a szárny. Az letörik, mi a súrlódástól keresztbe állunk, az meg a hajtóművel együtt pont ott kapja el a törzset, ahol én ülök.
Két dolog volt érdekes. Az egyik, amit írtatok, hogy nem volt sírás, egymás nyakába borulás, de az addíg hüvös ismeretlenkén utazó emberekl beszélgetni kezdtek. Látszólag nyugodtan viselkedett mindenki. A másik, ahogy a suttogásokból kivettem, annyi mélyen és őszintén vallásosan imádkozó embert együtt néha még egy nagymisén sem lehet látni. ;-)
A sztori vége az, hogy a pilóták kiabáltak, a stewardessek kiabáltak, mi imádkoztunk előre hajolva és baj nélkül száltunk le, a kerék kinn volt, csak a visszajelzés romlott el. Megjegyzem soha olyan sima csendes, döccenőmentes leszállásom nem volt, mint akkor.
És hogy miért írtam le az első két esetet? Ugyanis ez szerintem nem lehet véletlen. Ezek után én többet nem jövök haza Münchenen keresztül Lufthansával, az biztos!
Bocs, ha túl hosszú voltam.
Sziasztok
DoktorÚrVazze