Itt a nachson FM 0.0 . Kedves hallgatóink!

Ma éjjeli adásunk ismét kicsit hosszabb lesz a keleténél. :)

****************************

Először is egy kis beszámoló a jótékonysági koncerttel kapcsolatban. A jegyek mintegy negyed óra alatt elfogytak néhány 5.000 dolláros jegy kivételével. A VH1 állítólag a koncertet megszakítás nélkül fogja közvetíteni.

****************************

Paul új kislemezének minden jogdíját a New York-ban eltűnt tűzoltók családjának megsegítésére ajánlotta fel. A lemez állítólag még októberben megjelenik.

****************************

Tutenko mesternek üzeni a főszerkesztő, hogy asszisztense éppen foglalt, de a kért CD pár hét múlva kész lesz.

*****************************

Hosszabb ismertető jelent meg a Népszabadságban az Antológiáról, ezúttal nem Benedek Szabolcs tollából... Na, ezt idézzük most be:

A Beatles-imázs belülről

Vaskos könyv a Beatles-együttes nagy évtizedéről. Megint egy? Hiszen világszerte temérdek írás jelent meg már a négy gombafejű zenei, kulturális és életfilozófiai forradalmáról, amely a hatvanas években gátszakadásszerűen söpört végig Nyugattól Keletig. És valóban megváltoztatta a világot: az akkori fiatalok életét és az utánuk jövő nemzedékekét mindenképpen. (Egy kicsit még a mi elzárt „keleti tömbünkben” is.) Nem túlzás azt mondani, a Beatles a tőkés liberális demokrácia értékrendjére is hatott, növelte annak rugalmasságát, miközben lényegét – a profitelvűséget – és fejlődési irányát – a globalizmust, továbbá mindazt, ami ezzel jár – nemhogy megváltoztatni nem tudta, hanem fölerősítette.

Korszerűtlen könyvnek tűnhet a San Franciscó-i Chronicle Books kiadóé, amely kitűnő fordításban (Árokszállásy Zoltán és Béresi Csilla jóvoltából) és minden oldalán az eredeti tördelést követve The Beatles Anthology címmel jelent meg most magyarul a Kossuth Kiadó gondozásában. Korszerűtlennek, hiszen éppen most látszik lezárulni végérvényesen e sokat emlegetett és eszményített liberális demokrácia egykoron Beatlesszel, hippimozgalommal, párizsi diáklázadással javítgatott változata. A WTC tornyai, a Pentagon és az afgán városok tüzénél nosztalgiázzunk a múlt dallamos-rockos hangzásvilágán és erőszakmentes ideológiáján? – kérdezhetnénk. A dolog azonban nem ilyen egyszerű.

Először is azért nem, mert ez az albumként is igencsak súlyos kötet legalább annyira mítoszromboló, mint amennyire mítoszápoló. Nem széplelkű esztéták magvas gondolatait gyűjti egybe, hanem a valóságnak egy egészen más, nyersebb szeletét: a négy Beatle önreflexióit. Méghozzá valamennyit, amit csak összegyűjthettek, illetve még frissen készíthettek a szerkesztők, akik hihetetlenül alapos és aprólékos munkát végeztek. És a négy muzsikus, John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr sok mindenben másként látta magát, mint ahogy a korabeli újságokban, későbbi tanulmányokban, könyvekben láttatták őt. Másként érezte a saját bőrén mindazt, amit a mítosz hímpora megszépített vagy elcsúfított. Ezekből a monológokból (a hatvanas években elhangzott nyilatkozattöredékekből és utólagos – hosszabb – értékelésekből) kiderül a kezdeti magányosság, a közösség iránti vágyakozás és a becsvágy – a liverpooli munkásnegyedből származó „csak azért is” dacosság – éppúgy, mint a kiszolgáltatottság vagy a perspektívátlanság érzése. Kiderül, hogy a csapat nem azért oszlott fel, mert Yoko Ono magához láncolta John Lennont (aki egyébként, mint érzékelhető, mindig is anyakomplexussal küzdött és kereste a fölsőbb Ént megtestesítő Nőt); nem is azért, mert Paul végre elérkezettnek látta az időt, hogy átvegye a szellemi vezérséget, hanem mert tagjainak nem volt többé érvényes mondanivalója egymás számára. A Beatles kiüresedett mint alkotóközösség. És a világ zord viharaitól óvó „tejtestvériségre” sem volt már szükségük a harmincas éveikre csak-csak felnőtté váló, családot alapító muzsikusoknak.

A Beatles ugyanis – különösen az első években – több volt, jóval több, mint puszta szakmai és üzleti vállalkozás. A zenén túl ezért is válhatott olyan elementárisan vonzóvá a fiatalok számára. A csapat a négy, tehetséges liverpooli siheder fészke, menhelye, iskolája volt. Közösen élték meg a szerelmeket, a státus és a pénz megszerzését; közösen tanulták meg mindazt, amit későbbi életükben fölhasználtak vagy többé-kevésbé kibontakoztattak. És ahogy ez a játékos közösségi funkciója halványult, úgy erősödött az üzleti szerepe az együttlétnek. Ennek első jele volt a királynő által adományozott állami kitüntetés, amelyről a többi között ugyancsak érdekes beszámolókat, véleményeket olvashatni a gyűjteményben. Nem kis dolog: a Beatles imázst teremtett Britanniának. Fölkeltette az érdeklődést nemcsak a brit zene és kultúra, hanem a brit fogyasztási cikkek iránt is. Hirtelen „újrapozicionálta” az Amerika árnyékában szunnyadó szigetországot és gazdaságát. Vagyis: egyik napról, vagy inkább egyik évről a másikra ez a banda lett a brit országimázsközpont. Anélkül, hogy az angol költségvetésnek erre egy huncut garast kellett volna áldoznia. Ennyit már csak megér négy plecsni.

Csakhogy a Beatles abban volt nagy, hogy miközben országimázsközponttá vált, megmaradt őszintének, hamvasnak. Ugyanis nem akart tudomást venni erről az egészről (sokáig). Megpróbált ösztönösen menekülni – például egy új világot kínáló illúzióba, a drogokhoz. Erről is, mint sok másról, igen tárgyilagosan „vallanak” a fiúk. Mint ahogy elmondják a füvezés, LSD-zés során tapasztalt csalódásaikat, kiábrándultságaikat is. Egyáltalán: mindenféle kiábrándultságuk – leginkább abból, hogy sztárként mivé válnak, mivé alakítja őket környezetük – nagyon emberivé teszi őket. Dacára az egykori polgárpukkasztásnak, megannyi botránynak (drogon, meztelenségen, naivnak tűnő hippi-akcionizmuson innen és túl), alapjában véve igen rokonszenves és normális figura ez a négy fiatal. Nemcsak méltó a letűnt század panteonjába, hanem annak egyik legfontosabb része.

Valóban másként láthatják e könyv alapján a Beatlest azok, akik egykor odavoltak a zenéjéért (köztük e sorok írója is). Azok pedig, akik most kultúrtörténeti adalékként nézegetik az egyébként igen érdekes fotóanyagot is tartalmazó összeállítást, beleélhetik magukat a hatvanas évekbe. Nem azért, hogy elmeneküljenek a mától – úgysem lehet –, hanem hogy egy kicsivel többet megértsenek belőle.

Varsányi Gyula

******************************

Mai figyelmüket megköszönve búcsúzik a főszerkesztő:

nachson