Te közted és én közöttem több ezer mérföld volt,
Amellett, hogy találkozzunk, nagyon kevés érv szólt.
De látszik jól, hogy akadálynak mi esélyt nem adunk,
Hisz vagyok neked, s Te vagy nekem, ugyi, és itt vagyunk.

Ez a refrén (vagy “az nyűg”, ahogy Jerry Kern szerette hívni) egy duettbõl való, melyet Carroll McComas és Harry Brown énekelt a Princess színházban bemutatott kisszínpadi zenés vígjáték sorozatból a negyedikben, az Ó Bájos Hölgyben, avval a gondolati háttérrel, hogy miután ráébredtek, rokonlelkek, milyen tragikus lett volna, ha sohasem találkoznak. Az alapötletet éppoly jogosan alkalmazhatnánk a darab két szerzőjére is. Eleinte úgy tűnt, tökéletesen adottak a feltételek egy korai találkozáshoz. Wodehouse Guildfordban született, az angliai Surrey megyében, és ezzel szinte egy időben Bolton a Herts megyei Broxbourne lakosságát növelte meg eggyel. Guildford és Broxbourne légtávolságban alig több mint 30 km-re fekszenek egymástól, és nem kizárt, hogy a két csecsemő, akik 40 évi közös munkának néztek elébe, gyakorta látták ugyanazon madarat, amint éppen e távolság mérésével foglalatoskodott. Bárki azt hihette volna, hogy csak néhány hét kérdése, míg összeülnek, és elkezdenek egy műsoron dolgozni.
De a sors nem így akarta. Amint Wodehouse, aki már ekkor dalszövegíró szeretett volna lenni, megtudta, hogy odaát Broxbourne-ban van egy baba, aki zenés vígjátékokat akar írni, és eltökélte, hogy félrerakja a zsebpénzét, és felkeresi, amint felhalmozta a viteldíjra valót, megdöbbenve értesült, hogy a Bolton szülők (lévén amerikaiak) visszatelepednek New Yorkba. És nagyjából ugyanekkor neki is vissza kellett térnie Hong Kong-ba, ahol az idősebb, kenyérkereső Wodehouse, bíróként keresett kenyeret. Az együttműködés egyelőre semmisnek volt mondható.
Még jó pár évig semmis is maradt, melyek alatt Bolton építésszé érett New Yorkban, Wodehouse pedig íróvá Londonban, és kettőjük találkozásának esélye minimálisra csökkent azáltal, hogy az utóbbi megélhetése elsősorban egy humorosnak mondott napi hasáb szerkesztéséből származott a londoni Globe újságnál. Biztos állás volt – heti 3 font, szinte talált pénz -, és akkoriban egyetlen angolnak sem jutott volna eszébe feladni egy biztos állást. Úgy tűnt, a Sors határozottan elrendelte, hogy az “írta Guy Bolton és P.G. Wodehouse” szavak soha ne jelenjenek meg a programfüzeteken.
Amivel a Sors azonban nem számolt, az az utóbbi titkos szenvedélye volt Amerika iránt. Egészen gyerekkorától Amerika jelentette e fiatal holdvilágképű álmodozó számára a romantika földjét, és egy napon elhatározta, megnézi magának, még ha csak rövid időre is. Az állás a Globe-nál évi 5 hét szabadságot biztosított, és 1905-ben Wodehouse, az ügyes fejszámoló, hirtelen ráébredt, hogy egy hetet szánva az odaútra, és egy másikat a visszaútra, közel három hetet tölthet a napos Manhattanben. Összecsomagolt hát egy fogkefét meg néhány novellát, és útnak indult.
Megérkezése után egy héttel eladott egy novellát a Cosmpolitannak, egy másikat a Collier’s Weekly-nek, mindkettőt ugyanazon a napon, darabját 200 dollárért, és úgy érezvén, hogy egy ilyen nagyszerű dolgot segíteni kell kibontakozni – a Wodehouse novellák londoni árfolyama ezidőtájt 7 font 10 shilling volt – megküldte felmondását a Globe-nak, és letelepedett Greenwich Village-ben egy használt Monarch írógéppel, és sok-sok papírral.