Sziasztok!
Koszi a sok biztato szot!
Mar kezdtem attol felni hogy senkit nem erdekel..

DE hogy a dolog ne legyen olyan egyszeru, tovabb irom a sztorit.
A lakodalmas dologban egyertelmuen a felesegem szenvedett nagyobb "fajdalmakat" amitol meg ma is szenved (gyomorfekely), mivel a szuleim minden aron azt akartak bebizonyitani, hogy ok mennyire jobban tudjak a dolgokat, mivel mar egy fiuk kirepult... ES hogy az milyen igenyes meg szep volt, nem pedig olyan amilyet a masik szulok szerettek volna...
De azt, erdekes modon, nem vettek eszre hogy engem is milyen messzire taszitanak maguktol.
Ehhez meg hozzatartozik, hogy a szuloi viszony nagyon szoros volt koztunk, es a jaras alatt a felesegem is nagyon kozel kerult a szuleimhez. Soha nem gondoltam volna hogy igy megszeretik a baratnomet, es hogy ilyen oszinte viszony fog kialakulni koztuk. SZep volt.

Hazassagunk utani napon mar el is koltoztunk mert beindult a melos elet es relativ messze kerultunk = Pest.
A szulokkel nem talalkoztunk surun, de mikor csak alkalom volt elhangzott egy - egy csipos megjegyzes a reszukrol, ami persze nem javitott a helyzeten.
Mostanra azert megis ugy erzem, hogy mindannyiunkban felmerult az igeny hogy megint jo legyen koztunk a viszony. LEhet hogy ebben sokat segitett a szulok kioktatasa reszemrol, ami nalunk egyaltalan nem volt megszokott dolog.
Meg is sertodtek rendesen, de ugy latom hosszutavon hasznalt... :)
Persze testvereim az egesz "haborubol" mit sem lattak, vagy tudtak. SZamukra csak annyi volt hogy mi allandoan ellenkezunk es kiborulunk erthetetlen dolgokonm es hogy oktatjuk a szuloket (hogy is jovunk mi ahhoz)... Persze igy veluk is, akaratlan, de eltavolodtunk, pedig veluk is szoros volt a kapcsolat.

SZoval az eskuvos dolog lassan mogottunk van, es hogy borura deru jon, az is igazolja, hogy a felesegem a csaladalapitasrol gondolkozik. :) Korabban el sem tudtuk kepzelni, a sok problema miatt. O mar ugy latja, a helyzet sokat javult, egy gyermek meg jobban kozelebb hozna a ket csaladot. Es ami a legfontosabb, O mar nagyon vagyik az anyaszerepre. Sokszor almodik a "kisbabankkal", ... hisz tudjatok hogy megy ez! :)

ES itt jovok en a kepbe: NAgyon orulok az elorelepesnek, de az apasagot meg nem mernem vallalni. Hulyen hangzik tudom. Hogy miert? TAlan mert meg nem erett meg bennem a gondolat elegge. TAlan meg nem vagyok felkeszulve, meg egy kicsit felek... Korainak igazan nem mondhatom mivel mind a ketten 25-26 evesek vagyunk... Az ora meg ketyeg. (tudom).

Tudom hogy nem varhatom azt meg mire sajat lakasunk, autonk, hasonlok legyenek... de tenyleg csak egy alberletben tengodunk, honaprol honapra... + mindenkit tavol erzek magamtol (gondolok itt a csaladra). SZoval bennem meg nem allt vissza a harmonia, (tudom hogy ez nem igazan jo indok).

Ja es ami a lenyeg, hogy ez az "eretlenseg" ujbol es ujbol felrantja a sebeket, mivel mindent egy dologra vezetunk vissza... KEzdodik minden elorol, es mar nem tudom megmagyarazni (neha meg magamnak sem) hogy miert nem akarok (neha ennyire gorcsosen) meg gyereket vallalni...

Hm.
Talan ennyi lenne a teljes sztorim.
Es most tehetetlenul varom, hogy belemkoltozzon "AZ" az erzes es meginduljon a csaladunk az egyenes uton.

Ti ezt hogy elitek (eltetek) meg!?

Irjatok,
Kingosz