ego Creative Commons License 2001.09.02 0 0 164
Szerintem minden kényszerleszállás egyforma. (Már amit megúsznak az utasok). Másfél éve történt. Harmasik indiai körutazásunk végén Delhiben felültünk a Párizsi gépre. Fél óra múlva rossz előérzetem támadt, amikor ránéztem az utastérben lévő vetítővászonra, ahol a filmvetitések kezdetéig a repülési adatokat mutatják. Alig több, mint ezer méteren voltunk. Időm sem volt eltöprengeni ezen, amikor megszólalt a kapitány: Hölgyeim és úraim olyan technikai problémánk adódott, melyet itt a levegőben nem tudunk elhárítani, vissza kell térnünk Delhibe. Mikor befejezte a szárnyvégeken megnyíltak az üzemanyag leeresző nyílások és mint valami hatalmas dezodorból ömleni kezdett a kerozin. Ha nem az ablak mellett ülünk ezt akkor is érzékeltem volna, mert fél percen belül petrólemuszag töltötte be az utasteret. A kapitány ismét mikrofont ragadott: Hölgyeim és úraim, emlékeztetem önöket, hogy ez egy nem dohányzó járat, de ezen túl most nyomatékkal kérem, hogy senki ne gyújtson rá, mert a beáramló üzemanyag miatt felrobbanhatunk.
Majd egy óra telt el azzal, hogy beszenyyezzük India légterét és ezen az áron megszabaduljunk a leszálláskor veszélyt jelentő tele tankoktól. A kapitány újból bejelentkezett és kérte, ha vannak orvosok a gépen, azok menjenek előre hozzá. Az egy óra az utastérben epilepsziás és szívrohamokkal telt el. Amikor végre földet értünk harmadszor is jelentkezett a kapitány: kérem mindenki maradjon a helyén, ezzel tegyék lehetővé, hogy a fedélzetre érkező orvosok szabadon mozoghassanak.
Egy napig tartott a gép megjavítása, 28 órás késéssel értünk Párizsba. Soha nem fogjuk megtudni, hogy mi volt az a "kis technikai probléma" ami miatt mindez történt.