Kedves Mindenki!

Sokat morfondíroztam azon, hogy vajon mi lehet a különbség macska és macska között, mi lehet annak az oka, hogy ennyire más tulajdonságokat vélünk a macskáinkban felfedezni.

Arra jutottam, hogy elég sokat számíthat magának a macskának a "személyisége", mondjuk inkább, hogy a tulajdonságai. Az nyilvánvaló, hogy akár az emberek tulajdonságait, a macskák tulajdonságait is alakítja az a környezet ahol felnevelkedik. Most ezt szeretném egy kicsit bővebben kifejteni, elmondanám mit kell tudni a macskámról ahhoz, hogy érthetővé váljon miért mondom, hogy tudattalan. Nézegettem más macskákat és mások a macskákhoz való hozzáállását és láttam, hogy ami az én dögömmel történt viszonylag különleges. Mi sohasem gondoltunk rá, mi sohasem viselkedtünk vele úgy, mintha külön egyéniség lenne.

Ma a cicc kb 7 éves. Mikor megkaptuk el voltunk vele, játszogattunk, röhögcséltünk rajta, szép volt, jó volt. Szép lassan lanyhulni kezdett a macska iránti lelkesedés, hétköznapivá vált az a tény, hogy macskánk van. Ekkor tájt kezdett alkalmazkodni Ő is. Sohasem volt rossz dolga! Rendszeresen kapott kaját, nem bántotta az eb sem. Ez kb fél évvel lehetett a megérkezése után.
1 éves korában jött az első kör alom. Nem volt komplikáció a szülésnél és az is kiderült, hogy hát azért Ő bízik bennünk. Simán hagyta, hogy a kicsitket markolásszuk, csak akkor szólt közbe, ha kivittük a látóteréből. (Ilyenkor persze visszaadtuk neki.) Miután a kis dögök felcseperedtek ismét kiment a divatból, ismét kevesebbet foglalkoztunk vele, nem volt már "nagy szám". Minden évben szült, 3 évvel ezelőttig. Ekkor műttettük meg. A kicsitket mindíg elajándékoztuk.

Mint mondtam, mikor nem szült nem volt a középpontban. Elvolt. Egy igazi kis vadóc lett. Szerintem ez az, amiért kb 3/4-1 évvel ezelőtt az első következtetésem az volt, hogy tudattalan. Két évig minden nap kapott kaját, de igazából soha senki nem kényesztette, céltudatosan legalábbis biztos nem. (Egy két simi valszeg volt, de nem vált ölbeugrossá, nem kereste az emberi társaságot.) Ekkor kb 3/4-1 évvel ezelőtt rámjött a macskázhatnék. Fogtam és amint megláttam elkezdtem simogatni, kényeztetni. Ezt mindíg nagyon élvezte, roppant hálásan dorombolt és kéjelgett. Szép lassan teljesen megváltozott. Már kereste az emberi társaságot, elkezdett ölbeugrani és már számított a simogatásra.
Na szerintem ebben a legérdekesebb éppen az, hogy mennyi idő kellett neki ehhez. Viszonylag sok. Több hónapig kellett simogatni, hogy a végén még az ágyba is kövessen. Én azt gondolom, hogy ebből látszik tudattalansága, ebből látszik, hogy mennyire nem hozzám mint személyhez, hanem a kezeimhez, amik kényeztetik Őt kötődik. Ha tudata lenne - szerintem - arról lenne szó, hogy egyik napról a másikra megváltoztatja a véleményét, veszteni valója nem lenne, sohasem bántottuk félni nem félt tőlünk. A dög mégsem így tett. Hósszú hónapok kellettek ahhoz, hogy mára, amikor meglát automatikusan odajön a megszokott kényesztetésért. Ezt én azzal magyaráztam, hogy mivel csak a környezetre reagál sokkal több idő kell az átálláshoz (ahhoz, hogy rólam a "jó" jusson eszébe), mintha tudatosan választana a "maradás" és a "menés" között.

Ezt a maccsot mára dörzsölni lehet. Ha belemerülünk egy komolyabb simogatásba, a végére teljesen ki van borulva, és ha abba akarom hagyni nyávog, dörgölődzik. (:

Engem ennek az "átalakulásnak" a menete és az időtartama győzött meg arról, hogy ennek az állatnak nincs saját akarata, nem Ő dönti el kit szeret, kit nem. (Tulképp nincs igazi "Ő".) Pontosan mivel eltartott egy darabig az átalakulás mondom azt, hogy meg kell tanulnia, hogy személyemben a "jót" lássa, hogy egy nagy büdös pozitív halmaz legyek a szemében, ha rámnéz. Ha tudata lett volna, megsimogatom egyszer-kétszer, és Ő máris tudta volna, hogy ez bír engem, mennyünk, hátha ma is lesz valami. Ilyesmiről szó sem volt. Nem menekült el előlem, de hosszú hetekig nem jött hozzám, mindíg nekem kellett menni hozzá.

Ezt az egészet azért mondtam el, mert ki akartam emelni, hogy észrevételeim szerint a macskákat általában mindíg ugyanúgy, vagy nagyon hasonlóan "kezelik". Kapnak kaját, játszanak, kapak simogatást stb, de nincs szükség arra, hogy a macska a "személyiségén" változtasson. Nyilván egy embernek sem könnyű a változás, de ha mi látjuk, hogy valakit félreismertünk, akkor sokkal hamarabb tudunk másképp viszonyulni hozzá, sokkal hamarabb mennénk oda egy kis simiért, nem kellene megvárni, míg már tudattalanul is arra asszociálunk, hogy az csak jó lehet (főleg, hogy félni nem kell az illetőtől!). Ha Ő is kiértékelte volna az addigi tapasztalatait, sokkal hamarabb kellett volna jönnie felém, hiszen annál nincs is jobb dolga egész nap mint, amikor kényeztetem. (Más még mindíg nem nagyon nyúl hozzá.)

Mondanám, hogy próbáljatok meg gyökeresen másképp bánni a macskátokkal és meglátjátok miről beszélek, de valószínűleg a legtöbb esetben nem a "közömbösből a szeretettbe" kellene a váltásnak megtörténnie, hanem a "szeretettből a közömbösbe", ekkor pedig ki tudja, hogy mit reagálna szegényke, ezt szerintem nem is szabadna eljátszani.

Szerintem a macskák teljesen tudattalan élőlények, tökéletesen automatikusan működnek. "Be van táplálva", hogy mi történik nagyjából, meg vannak határozva a tulajdonságai, és azokhoz igazodik, mást nem is tud tenni. Ezeket a tulajdonságokat nekünk köszönhetik, minden macskának nagyon sokat számít, hogy hogy bánnak vele, mi az amit megszok. Ezekhez a szokásokhoz igazodik, de szerintem ezek a szokások attól tűnnek emberinek, mert emberek táplálták beléjük. Az én macskám távolról sem volt "emberi" mikor a kúrát megkezdtem, de mára már Ő is Ő, nemcsak egy macska. Jön, nyávog, szeret, de amíg erre nem adtam neki okot eszébe sem jutott, az én látványom nem ilyen reakciót váltott ki belőle, ehhez kellett teljesen átalakulnia. Attól tűnnek embernek, hogy mi az emberi viselkedésre tanítjuk Őket. Eleinte biztos mindegyik simán felugrik az asztalra, és erről csak akkor szokik le (akkor "emberesedik meg"), ha a seggére csapunk. Szerintem minden emberinek tűnő tulajdonság hasonlóan szelektálódik ki, vagy mi értelmezzük félre (emberibbnek, mint amilyen) azt, ami ösztönös.