Mi minden nem történt kies hazánkban a millennium ürügyén! - a hatalmasok szervezett rablóhadjáratai, amelyeket tömjénfüstbe borít a szenteskedés stb...
És egyetlen valamire való demonstrációra sem tellett. Nem semmi!
168óra, aug. 23.
A múlt elkezdődött
Nézem, hogyan úszik el a korona.
Felnagyítva egy sétahajó tetején,
dekorációként, mint valami karneválon.
A magyar millennium hivatalos
záróakkordját augusztus 15-ére,
Nagyboldogasszony napjára hirdették meg,
ezzel is hangsúlyozva az ünnep vallási
jellegét, mintha bizony a hagyományos Szent
István-dátum ezúttal nem volna megfelelő.
Tehát váratlanul bejelentett munkaszünet –
legalábbis a közszférában –, közös állami-egyházi celebráció a hercegprímási székhelyen,
flottafelvonulás oda-vissza; délután öt és nyolc óra között a Duna melléki települések
lakossága kéretik a vízhez vonulni, ünneplendő az egynapos esztergomi kirándulásról
hazapöfögő kivételes kegytárgyat.
Ám a vízpartról nem látni mást, mint a Budapest nevű hajót, rajta az óriás koronaimitációval
– az úsztatási program szervezői voltaképp afféle virtuális élményt kínálnak a nézőknek:
mintegy felidézik előttük az ereklye képét, remélve, hogy az így kiváltott vizuális ingerület
elegendő lesz az áhítathoz. Nemzeti Disneyland.
De hát ezt a produkciót élvezhettük egész
évben. Agyonfüstölt szertartásokat,
kormányreklámmá silányított
zászlóátadásokat, kéretlen
országimázs-kiadványokat, nemzeti
lózungok drága pénzen körített, fölös
öblögetését. A szakadatlan
kurzuspropaganda által kisajátított
millennium minden lett, csak épp nem a
nemzet ünnepe – minthogy a Fidesz magától
értetődő gátlástalansággal saját
"háziáldásává" transzformálta az ezredévente egyszer kínálkozó alkalmat.
Lássuk be, nehéz is lett volna ellenállni ennek a kísértésnek. A fiatal demokratáknak nem
annyira demokráciára, mint inkább tradíciópótlékra, ideológiai támasztékra, az emberek
számára felkínálható érzelmi azonosuláslehetőségre volt szükségük, mert pragmatikus
eszükkel úgy ítélték meg, hogy pusztán a plurális jogállam eszményének képviseletével
Magyarországon nem lehet bebetonozódni a politikai hatalomba. Ez a valójában kishitű, ha
úgy tetszik, gyáva "rendszerfelfogás" vitte rá őket arra az időutazásra, amelyet már korábban
megkezdtek: mégpedig visszafelé, a félfeudális állapotok "boldog békeidejébe". A millennium
csupán e túra hatásos fénypontjának, de korántsem a végének ígérkezett. Mindenesetre a
koalíciós jobboldal épp a magyar államiság megünneplésének örve alatt hajtotta végre
leghatározottabb félfordulatát egy tekintélyuralmi, a jogbiztonság határait elmosó, a
szegénység iránt érzéketlen, etatizmusra és korrupcióra épülő államrezon felé.
Ebben az értelemben igazán nem
vesztegették el az időt; de ha onnan nézzük
a hatalom gyakorlóinak lehetőségeit, hogy
mind politikai, mind gazdasági eszközei
milyen társadalmi feladatok megoldására
tették volna őket képessé, és ehhez mérten
mi mindent meg sem kíséreltek megoldani,
akkor kiábrándító egyenleget kapunk. Elég
azt figyelemmel kísérni, hogy mely témák,
ügyek, jelenségek foglalkoztatják a
közvéleményt akár csak a legutóbbi
hetekben – ha úgy tetszik, a millennium nagyobb dicsőségére –, és máris megkapjuk egy
elszalasztott reformprogram vázlatpontjait.
Pedig a millennium megünneplése végre egyszer teljes társadalmi konszenzust élvezhetett
volna, ha a kormányzat önnön propagandája helyett a mindenki által szükségesnek tartott,
valóban nagy nemzeti feladatok elvégzésére használja fel a rendelkezésére álló forrásokat.
Ha jogalkotási szenvedélyét az alkotmányosság megerősítésének szenteli, és garanciákat
teremt a közpénz felhasználásának átláthatóságára csakúgy, mint a rasszista közbeszéd
visszaszorítására. Egyáltalán: ha ez a koalíció a millennium jegyében ahhoz kéri az állam
polgárainak támogatását, hogy velük együtt lefaraghassa a rendszerváltozás óta
felhalmozódott demokráciadeficitet, azzal csakugyan átélhető és méltó ünnepet ajánlott volna
számukra.
Az emberek azonban ehelyett egy klerikális
segédlettel végrehajtott, módszeres
társadalommegosztó program alanyaivá
lettek; s napról napra azzal kell
szembenézniük, hogy egyes csoportjaikat
önkényes, ám hivatalos rangra emelt
meghatározások alapján kirekesztik a
nemzet fogalmából. Miközben a millenniumi
plakátok a "Reménnyé váljon az emlékezet"
igéjét hirdetik, a kormányzat történelmi
emlékezete elképesztően rövidnek bizonyul:
ennek a kurzusnak a lovagjai mintha sose hallottak volna arról a Magyarországról, amely a
két világháború között hosszan – és az ismert eredménnyel – alkalmazta már ugyanezeket a
hatalomtechnikai eszközöket.
Vagy éppenséggel pontosan tudják, hogyan működött annak idején a korlátozott
demokrácia kulisszái között egy királyságból átmentett kormányzóság. És nem véletlenül
álmodják vissza. Amikor az Országgyűlés elnöke, tehát a Magyar Köztársaság egyik legfőbb
közjogi méltósága azt mondja az esztergomi bazilikában, hogy az élet legfontosabb ékköve a
hit és a keresztény értékrend, akkor szándékosan téveszti el a szerepét: hiszen tudja, hogy
ezt a kijelentést szekularizált államban meg kell hagyni az egyházak képviselőinek. Áder és
társai azonban alig néhány év leforgása alatt egykor harcos parlamenti ateistákból a politikai
klerikalizmus legbuzgóbb aktivistáivá lettek.
Felteszem, a hosszabb emlékezetű hívők nagy megrökönyödésére. Hiszen ők – és a józan
többség – talán mégsem fogadják el minden eszmény kiárusítását, talán mégsem "vevők" egy
olyan nemzetinek hirdetett pártdiktatúrára, amely minden ízében rossz cirkusszá alacsonyítja
a közéletet.
Akik látták például azt a frenetikus jelenetet, amikor Nemeskürty István, a millennium
kormánybiztosa – egykor jobb sorsra érdemes civil –, talpig lampaszban átvette
dandártábornokká való kinevezését a köztársaság elnökétől, azok tudják, mire gondolok. A
múlt csakugyan elkezdődött.
Mészáros Tamás
