Népszabadság 07.21. (2001)
Egy mítosz nem lehet helyettes
Németh Miklós: fellépés és félreállás kérdőjelekkel
Végül Németh Miklós, Magyarország egykori miniszterelnöke nyilvánvalóvá tette: semmilyen politikai szerepet nem vállal Magyarországon. Egyelőre? Az elkövetkező kormányzati ciklusban? Soha? Talán furcsa, de nem véletlen, hogy éppen ezek a kérdések jutnak az ember eszébe. Németh Miklós ugyanis – gyakorlatilag a rendszerváltás óta – elsősorban mítosz.
--------------------------------------------------------------------------------
Németh Miklós mítosz: az emlékezet kontúrokat oldó közegében megjelenő politikus, akinek legnagyobb érdemeként a békésen lebonyolított rendszerváltást szokták emlegetni. Az egykori európai szocialista országok legfiatalabb miniszterelnökeként – levetve és elvetve a pártállamiság politikai technikáit, élére állva az apparátusok korlátjai közül kitörni akaró eliteknek, megfelelve a világpolitikai kezdeményező csoportokhoz köthető inspirációknak, a változásokra fogékonynyá tett tömegek igényszintjein és tűréshatárain belül – minimalizálni tudta a nagy társadalmi átalakulások időszakában kalkulálható veszteségeket.
Senki nem tudja, mit csinált volna – hogyan vizsgázott volna – 1990 és 1994 között, megannyi szükségszerűnek nevezhető csalódás és több ciklusra sok jót nem ígérő ráeszmélés közepette. Vajon a rendszerbontás után a rendszerépítésben is sikeres lett volna? Sikeresebb, mint az első szabad választások után szerepet kapó pályatársai? Mivel a kérdés megválaszolhatatlan, ezért ki sem zárható az „igen”. Ez az elvont lehetőség – az eltelt évtized során – kiemelte Németh Miklóst e sűrű korszak viharvert és sok esetben megkopott politikai figurái közül. Megmenekült a lejáratódás veszélyétől és a valóságos lejáratódástól – egy történelmileg sorsdöntő, de elképesztő sebességgel távolba tűnő korszak államférfiaként. A keserű valóság mögül ki-kivillanó személyiség sokak számára reménység lett.
Mítosz. A ma emlékezetében Németh Miklós a kiszámíthatóság, a nyugalom élő szobrává magasztosult. Saját maga képmásává.
Amikor 1999-ben megerősítette, hogy hazajön és vezető szerepet vállal az MSZP-ben, szocialista oldalon sokan a választási siker zálogát látták benne. Nem kevesen – azok közül is, akik nem tartották kiemelkedőnek a képességeit – azt mondták: nem jó miniszterelnök kell, hanem olyan ember, akivel nyerni lehet.
1999 májusában – egy óbudai étteremben – halászlés és túrós csuszás konzultációkkal kezdődött az a folyamat, amelynek a hívek toborzása és a jelen megismerése volt a célja. Ennek végén, 2001 áprilisában mondott le egyértelműen miniszterelnök-jelöltségéről, majd május elején – az általa egyébként biztosra ígért – borsodi képviselőjelöltségről is.
Megtörték a körülmények vagy tapasztalatai meggyőzték a vállalkozás, helyesebben a vállalás értelmetlenségéről? Úgy döntött, hogy inkább a mítosz, mint a kudarcterhes valóság? És ha így van, a döntés érvénye örökre szól?
Most már nem lehet pontosan megítélni, hogy Németh Miklós honi szerepvállalását kik és miért forszírozták, illetve kik és miért voltak ellene. Akik ellene voltak, azok is azt mondták, hogy jöjjön haza, akik mellette voltak, azok ma dühösek rá, mert úgy érzik: visszalépésével becsapta őket. Előbbiek úgy gondolják, három-négyszázezer pluszszavazatot hozhatott volna a választásokon. Főképpen vidéki voksokat, olyan emberekét, akiket csakis ő tud hatékonyan megszólítani paraszti származásának, vallásosságának köszönhetően. Valójában mind a két tábor – ellenfelei és támogatói – fölsóhajtott: a Németh Miklós hazatértével éledt MSZP-n belüli konfrontációból nem lett olyan ütközet, amely a választásokra szétzilálhatta volna a szocialistákat. Németh megkeseredett hívei – akik azt mondják, azért álltak mögé, mert abban bíztak, hogy modernizálja a pártot politikai és személyi tekintetben is – úgy érzik: a volt miniszterelnök hadat üzent ellenfeleiknek, de nem ment el a csatába.
Bárkik is bíztatták Németh Miklóst, valószínű, hogy nem a volt miniszterelnök személye, hanem az okozta az MSZP-n belüli konfrontációt, hogy vezéregyénisége lett egy, az adott lehetőségeinél nagyobb politikai aspirációkat dédelgető csoportnak. Így megjelenésével kiélezte és világossá tette az MSZP különböző szárnyai – föltehetőleg a magas pártbéli pozíciókkal rendelkezők és híveik, illetve az ezeket elvesztők és a megújulásra hivatkozva erre vágyók – közötti különbségeket. Természetesen a volt miniszterelnök táborához olyan politikusok is csatlakoztak, akik nem egyéni ambícióik megvalósítását, hanem pártjuk modernizálását várták tőle. Erős morális mozzanat, hogy Németh Miklós – félreállásával – a biztos választási vereséget jelentő belső összecsapástól megkímélte a pártot, igaz, deprimálta hátrahagyott hadait. Ez a fajta moralitás vezetett aztán a párt részéről ahhoz a pragmatikus megoldáshoz, amelynek neve: Medgyessy Péter.
Németh Miklós többször hangsúlyozta: európai szociáldemokrata pártot akar. Ez – úgy tűnik – norma volt számára, amelynek be nem tartása a végzetes kudarc kockázatát jelentheti. Az MSZP-t Németh Miklós a fellépésével akarta megmenteni, végül félreállásával mentette meg. Ebben szerepet játszhattak persze a kényszerítő körülmények is. Az egykori miniszterelnök táborából lehetett hallani: hazatérése után volt egy pont – a miniszterelnök-jelöltségre való aspirációk bejelentésekor –, amitől kezdve Németh Miklós nem bízott tovább Kovács Lászlóban, és végül Kovács fejét követelte a párttól. A párt pedig azt mondta: ezt azért mégsem. Igaz, az MSZP vezető politikusai közül néhányan így is elbuktak a kibontakozása előtt lefújt viszálykodásban. Ennek oka az, hogy – bármennyire is meszsziről jött embernek tartották a visszatérő Németh Miklóst – ellenfelei is tisztában lehettek a volt miniszterelnököt övező mítosszal, és nem léptek, nem is léphettek föl vele szemben nyíltan. A megjelenésével kialakult – régóta sejtett, politikai stratégiát és személyes ambíciókat egyaránt érintő – helyzetet taktikai kihívásként értékelték. A nehezen követhető taktikázás valójában a párt szavazótestületeinek a megnyeréséért folyt, de hát a szűk elitek leplezett elképzelései többnyire kiszámíthatatlanul érvényesülnek a nagy csoportok szavazataiban. Föltehetőleg így maradt alul 2000 novemberében a szocialisták kongresszusán Földes György, a választmány elnöke – ő tisztségébe kerülése óta az MSZP megújulását, új politikai stratégia kidolgozását szorgalmazta, meghirdette az új program-új csapat jelszavát – az egyértelműen Németh-hívő Jánosi Györggyel szemben. A küzdelem, ha folytatódik, még több áldozattal járt volna – beleértve a választási reményeket is.
Németh Miklós azonban félreállt. Talán nem is volt ez számára olyan nehéz döntés, mint gondolná a kívülálló.
– Ha ön sikeres lesz – kérdezte 1988-ban a negyvenéves Németh Miklóst, Magyarország frissen megválasztott miniszterelnökét a Newsweek tudósítója –, hogyan fog festeni Magyarország öt év múlva?
– Remélem, hogy olyan piaci orientációjú gazdaság lesz, amely jutalmazza az egyéni teljesítményt, olyan hely, ahol az embereknek nagyobb az önbizalmuk, ahol jobban bíznak a jövőben. Politikai szempontból nem tudom megjósolni a jövőt, annak leszögezésén kívül, hogy új alkotmányunk lesz. Ha viszont én személy szerint kudarcot vallok, és felkérnek távozásra tiltakozások vagy feszültségek miatt, habozás nélkül távozni fogok posztomról.
Nem emiatt, de távozott.
Németh Miklós a parlamenti dolgozószobájában ült, miután Antall József ceremoniális szertartások közepette az ülésteremben átvette a miniszterelnöki posztot 1990 tavaszán. Megalakult a rendszerváltozás utáni első magyar kormány. Németh Miklós felbontott egy üveg pezsgőt. Két pohárba töltött. Szótlan volt. Nem lehetne azt a kifejezést használni, amelyet Verne Gyula és még oly sokan annyira szerettek: arcizma sem rándult. Nagyon sokáig hallgatott kezében a pohárral, aztán felemelte, koccintott és maga elé nézve csak annyit mondott a jelen lévő újságíró ismerősnek: – Reménykedjünk.
Németh Miklós 1999 és 2001 közötti szerepvállalásának és félreállásának történetét sokan a volt miniszterelnök személyiségéből próbálják levezetni. Végletesen eltérő véleményeket hallani. Egy régi, Németh Miklóst még a váltás előtti rendszerben megismerő politikus emlékei szerint bizonytalan, személytelen, szürke, de politikailag rendkívül óvatos volt. Talán túlságosan is kompromisszumkész. Olyan ember, aki szerinte – miniszterelnökségéig – elkerülte volna a nyílt konfrontációt az MSZMP vezetésével, ha választania kellett volna a gazdasági reform melletti kiállás vagy a „pártszerű magatartás” között, és ez a választás a karrierjébe kerülhetett volna. Mások viszont bölcs és előrelátó, a paraszti mentalitás jegyeit magán viselő embernek írják le Németh Miklóst, hangsúlyozva, hogy rendkívüli módon megfontolt és alapos. Tud figyelni a másikra is. Hosszú távra tervező. Elképesztően éles eszű. Egyik egyetemista társa azt mondta: nem vett részt diákbulikban, nem éjszakázott, céltudatos volt, a szó nemes értelmében vett karrierista. Kudarckerülő, de nem úgy, hogy kihátrált a rizikót rejtő szituációkból, hanem úgy, hogy annyi munkát fektetett az ügyekbe, hogy fölül tudjon kerekedni a nehézségeken. Különös taktikai képességeire jellemző mozzanatként említették: úgy tudta elleplezni mély vallásosságát, hogy közben erkölcsileg is megóvta magát.
Taktikai talentumát dicséri sokak szerint az is, hogy Németh Miklós – miután miniszterelnök lett – kormányát rögvest kivonta a párt bűv- és hatásköréből, és a politikai küzdőteret élénk figyelemmel kísérő magyar társadalom arra eszmélt, hogy hosszú-hosszú idő után a magyar kormány 1989-re megszűnt az MSZMP végrehajtó szerveként működni.
– Németh Miklós nagyon nagyot akart, szépet és történelmit – mondja egy tekintélyes közgazdász. – Meggyőződése volt, hogy fel kell oszlatni az MSZMP-t, és a történelmi múlttal teljes mértékben és látványosan szakító, új párttal kell kiállni az 1990-es választásokra.
A történelem nem ismétli ugyan magát, de Németh Miklós nyilvánosan is megjelent, az MSZP elnökségének címzett levelének egyik félmondatából arra lehet következtetni, hogy hasonló alapgondolattal vette föl a kesztyűt a 2002-es választásokra készülve: „Az MSZP-nek pedig arra van szüksége, hogy megszabaduljon a történelmi és a legutóbbi múlt árnyaitól” – olvasható a levélben. Egyesek szerint ebben az is tükröződik, hogy minden bizonnyal nem tekintette kielégítőnek az 1989-es MSZMP–MSZP-kongresszus eredményeit, készült arra, hogy ha alkalom adódik rá, igyekszik az akkor elmaradt változásokat is kieszközölni. Sokan emlékeznek még rá, hogy a rendszerváltásnak utat nyitó kongresszus után, a már félhomályba borult teremben elbúcsúztak egymástól a reformszövetség tagjai és vezérei. Németh Miklós azt mondta: „Ez a kongresszus nem úgy sikerült, ahogy azt vártuk, terveztük.”
Talán senki nem tudja pontosan idézni szavait, de bizonyos, hogy utalt a jövőben feltételezhető lehetőségekre. Némelyek szerint, amit Németh akkor mondott, az elsősorban arra vonatkozott, hogy vele szemben Nyers Rezső indítványát fogadta el – dörgő tapsvihar közepette – a kongresszus: a pártszervezetek ne tiltassanak ki a munkahelyekről, biztosítsák számukra az önkéntes kivonulás lehetőségét. Ebben a kérdésben Németh Miklós Nyerssel és a párt közhangulatával szemben radikális volt. A ma tőle balra álló kritikusok ezzel a régi radikalizmussal rokoníthatták az MSZP-vel kapcsolatos változásokat sürgető kezdeményezéseit, s értelmezhették azokat olyan szándéknak, amely a szocialista párt arculatának teljes megváltoztatásával járnak. Ebből a politikai vonulatból többen e törekvésnek tudták be Németh Miklós azon kijelentését, amelyben – bírálva az MSZP politikájának egyes elemeit – arra hívja föl a figyelmet, hogy nem kellene minduntalan a Fidesszel konfrontálni. Némelyeknek – ismerve a hajdani miniszterelnök vallásosságát, nemzeti eszmék iránti vonzalmát – kézenfekvő volt ebből arra következtetni, hogy a figyelmeztetés igazi jelentése egy cél meglebegtetése: nagykoalíció a Fidesszel. A visszavonult vezérre immár haragvó hívek azonban ma is azt mondják: – Miklós nem akart a Fidesszel szövetkezni, gondolata világosan fejezi ki azt a meggyőződését, hogy csak a politikai középről lehet szavazókat szerezni, csak a középút a tisztességes út, a Fidesszel való konfrontáció pedig egyre erőteljesebben balra tolja a pártot. Ennek vége a középpel való koalícióképtelenség és a jelentős szavazatvesztés.
Ez persze még mindig nem túl szimpatikus az MSZP baloldali vonulatai számára, de legalább ellenérv a nyílt árulás vádjával szemben.
Volt, aki Németh Miklóst árulónak tartotta. Igaz, egy olyan politikus volt ezen a véleményen, aki a szocialista pártban nem vállalt, és föltehetőleg nem is kapott volna szerepet, bár nagy része volt a magyarországi rendszerváltásban. Grósz Károlyról van szó, aki – már a szabad választások után – terjedelmes levélben válaszolt egy Amerikában élő, magyar származású történésznek a rendszerváltás politikai részleteit firtató kérdéseire. A hajdani MSZMP-főtitkár beszámolt egy úgynevezett ötös bizottságról, amelynek feladata a várható politikai földrengésre való felkészülés lett volna. Ennek a bizottságnak nem volt tagja az ország miniszterelnöke, így nem is tudott az ott folyó munka részleteiről. Németh Miklós – írta Grósz Károly – ezt „rendkívül zokon vette”. Majd beszélgettek róla négyszemközt. Grósz akkor kifejtette, hogy ha a miniszterelnök is részese lett volna konzultációknak, akkor ez annyit jelentett volna, „mintha Palmer urat, az Egyesült Államok budapesti nagykövetét is bevontam volna a bizottságba”.
Persze Grósz nem írt arról a levelében, hogy régi borsodi kapcsolatait felhasználva az ottani nagyüzemekben leállásokat, sztrájkokat, zavargásokat készített elő, annak igazolásaként, hogy lám-lám mi történik, ha a párt kiengedi kezéből a gyeplőt, ha lazul a központi irányítás, fegyelem és ellenőrzés. Többen kétségbe vonják e történet hiteleségét, egy Grósz Károly környezetében dolgozó politikus pedig azt mondta: nem zárható ki, hogy volt ilyen elképzelés, de a főtitkárnak valójában nem állt szándékában a zavarkeltés eszközét alkalmazni, igyekezett emelt fővel végigmenni hátralévő politikai útján. Föladta a harcot. Mások viszont ehhez a történethez kapcsolják a Németh–Grósz viszony végletes megromlásához vezető fordulatot. Mondják: az egyik borsodi nagyüzem vezetője úgy ítélte meg a helyzetet, hogy Grósz átlépte a politikai kalandorság küszöbét. Jelzést küldött Németh Miklósnak, aki ettől kezdve szívós és makacs küzdelemben visszaszorította Grószt, és fokozatosan áttolta a politikai centrumot a pártból a kormány kezébe.
Grósz Károly ezt – félretéve, hogy a kormány szerepét éppen ő kezdte megnövelni az egyre elesettebb Kádár vezette párttal szemben – alighanem az árulás manőverének tekintette.
Nyilván mások is. Nyilván ma is annak tekintik.
Németh Miklós vajon számolt-e ezzel, amikor – miután, a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknál lejárt a mandátuma – az ezredforduló Budapestjére hazaérkezett? Egy olyan közegből, ahol sok, és egy vezető politikus számára fontos kapcsolatra és ismeretre tehetett szert. Nyilván tett is, bár a mítoszát kétkedve szemlélőktől lehetett olyasmit hallani, hogy Németh a kilencéves londoni tartózkodás alatt nem sajátított el egy másfajta politikai kultúrát, kifejezésmódot, „nem ragadt rá semmi”, „még öltözködése sem változott”, az alelnökség tulajdonképpen csak „jutalomjáték” volt a rendszerváltásban játszott szerepért – sok teniszezéssel.
A volt miniszterelnök az óbudai régi Sípos vendéglőben találkozott az MSZP több politikusával, és azt igyekezett fölmérni, hogy esetleges újbóli politikai szerepvállalása során milyen támogatásra számíthat. Figyelemre méltó mozzanat, hogy ezen a találkozón sietve leszögezte: lehetőséget lát arra, hogy az MSZP minden szempontból korszerű, európai stílust képviselő szociáldemokrata párttá váljon.
Németh Miklós nem tájékozatlan önjelöltként kopogtatott a párt ajtaján. Befolyásos MSZP-személyiségek 1993 óta hol nyíltan, hol burkoltabb formában, de folyamatosan ébren tartották benne, hogy vissza kellene térnie a magyar politikai életbe. Németh Miklóst rendszeresen keresték fel az MSZP politikusai Londonban: tájékoztatták a hazai helyzetről, a párton belüli dolgokról, folyamatosan érdeklődtek az iránt, hogy mit szólna a visszatéréshez.
A volt miniszterelnököt már 1993-ban és 1994 folyamán is többen kapacitálták, hogy jöjjön haza, térjen vissza a magyar politikai életbe – mondta nemrégiben egy magánbeszélgetés során a szocialisták egyik országgyűlési képviselője, aki fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a szocialista–liberális kormányzás idején a Londonban hivatalos úton járó miniszterek is rendszeresen találkoztak Németh-tel. Persze mások is felkeresték. Mindenkit fogadott, akitől informálódni lehetett. Így széles körű – ám csupán mozaikszerű – ismeretei voltak a hazai ügyekről.
Németh Miklós végül 2000 áprilisában, nem sokkal hazaérkezése után jelentette be, hogy az MSZP miniszterelnök-jelöltje akar lenni. Ezzel – mondják – fölrúgta azt a közte és Kovács László, illetve a pártvezetés között lévő kimondott-kimondatlan megállapodást, amely szerint a miniszterelnök-jelöltség kérdése még nem időszerű. Országjáró körútra indult, végiglátogatta a megyéket. Akik a szereplésein jelen voltak, azt mondják: általában lenyűgöző volt, valósággal rabul ejtette hallgatóit. Mindez azonban nem tükröződött a nyilvánosságban: a kevésnél is kevesebb, nem a legjobban megválasztott médiaszereplései sokkal rosszabbra sikeredtek, mint a vidéki találkozások zárt kommunikációs terében való fellépései. Pedig sokféle ember előtt, sokféle tónusban kellett beszélnie. Békés megyében például találkozott nemzetiségi képviselőkkel, papokkal, gazdasági szakemberekkel, önkormányzati képviselőkkel. Valakiben az maradt meg, hogy amikor az egyik kisváros strandján feltűnt, kijöttek az emberek a medencéből, hogy kezet foghassanak vele. Egy kecskeméti egyetemista – némi aggályossággal – így fogalmazta meg a Németh Miklósról szerzett benyomásait:
– Markánsan érzékeltette pártjától gyökeresen eltérő felfogását, nem titkolta, hogy ha ő lesz az MSZP első számú embere, akkor sok olyan problémával kell majd a szocialistáknak számukra szokatlan megközelítésben foglalkozniuk, amelyeket eddig átengedtek a jobboldalnak. Ilyenek: a nemzet kérdése, a népességfogyás, a korrupció, a vallás, az egyház helyzete.
Németh Miklós – csakúgy, mint annak idején, 89-ben – nem csinált titkot belőle: nem azonos a párttal, nem óhajt feloldódni benne és integrálódni struktúrájába. Ez erkölcsi oldalról egészen másképp értékelhető kérdés, mint a gyakorlati politika, a helyzetbe kerülés pragmatizmusa felől.
Mit is akar Németh Miklós? Hogyan lehet belőle miniszterelnök-jelölt, ha „nem akar pozíciót fogni?” – fogalmazott egyik hajdani támogatója a gyakorlati politizálás alapkövetelményeire hivatkozva. Mondhatni, szakmai kifogásait hangsúlyozta, megjegyezve, hogy például az MSZP pártelnök-helyettesi posztját kifejezetten Németh Miklósnak találták ki, amit a tisztség címzettje viszont nem volt hajlandó elfogadni.
– Miklós kitűnő csapatjátékos – hangzott el egy beszélgetésen –, azzal a feltétellel, hogy ő a csapatkapitány.
Talán az volt a baj, hogy nem első posztot szántak neki? Lehet. Mindenesetre hívei rá akarták beszélni, hogy fogadja el, hiszen „pozíciót kell fogni”. Azt mondták: az apparátusban nem a feloldódás veszélyét kell elsősorban látni, hanem az esélyt, hogy meghódítható. Erre ő összeveszett velük. Bizonyára volt tapasztalata az apparátusok működéséről, bizonyára volt tapasztalata az apparatcsikok társadalmi megítéléséről, bizonyára érezte, hogy egy mítosz nem lehet helyettes. Ráadásul bizonyos témaköröket is rá akartak osztani – csupa testhez álló dolog: vidékpolitika, agrárkoncepció, egyházpolitika, EU-csatlakozás –, ami pedig magyarán azt jelenti, hogy csak másodállásban vezér, egyébként reszortpolitikus. Erre hívei is azt mondják: brrr!
Amióta Németh Miklós visszatért a politikai porondra, kérdés volt, hogy milyen pozíciót kapjon, azon túl, hogy esetleg lehet a párt miniszterelnök-jelöltje. Németh Miklós világosan megfogalmazta azt a modellt, amely szerint a választási felkészülést külön kell választani az egyéb pártügyektől. Magyarán: el kell kerülni azt a veszélyt, hogy ő a belső csatározásokban elhasználódjék vagy hozzászürküljön az apparátushoz. Valójában az MSZP megjelenítésére önmagát, illetve a választási csapatot jelölte, és háttérbe kívánta szorítani – Kovácsostul – a szerinte lomha, politikai és szervezeti ballaszttal megterhelt pártot.
Húzd meg-ereszd meg játék kezdődött.
– Németh Miklós attól félt, hogy Kovács László beviszi az apparátusba és kicselezi, felmorzsolja személyiségét – mondta egy bennfentes. Egy másik viszont úgy érvelt: az MSZP-ben nem is létezik pártapparátus. A budapesti Köztársaság téren csupán 20-25 kontraszelektált káder gyárt saját maga számára papírokat és illúziókat a pártról. Megint mások szerint Németh Miklós nem azért akarta háttérbe szorítani az apparátust, hogy megszabaduljon az akkor még miniszterelnök-jelöltségre pályázó Kovács László konkurenciájától, hanem azért, mert minimalizálni kívánta a választási kockázatot politikai és gazdasági értelemben is: minden olyasmit ki akart dobni az MSZP hajójából, ami terhet jelent. Ez – a fentieken túl – vonatkozik elhiteltelenedett személyekre és politikai gondolatokra is. Például: világos megfogalmazásban óhajtotta közre adni az MSZP–SZDSZ-kormány szerinte hibás döntéseit.
Az MSZP és a volt miniszterelnök furcsa keringője nem új keletű. Valójában már az alapításkor elkezdődött. 1990-ben – legalábbis a pályakezdő politikusokban – megütközést kelthetett, hogy Németh Miklós látványosan kilépett az MSZP elnökségéből, a parlamentben átült a függetlenekhez. Németh Miklós taktikai képletében ez fontos elem: kívülállóként tartozni az MSZP-hez. Ez lehetőséget kínál arra, hogy adott esetben a „kívül” egyben „fölült” is jelentsen.
Ám a párt – amelynek vezetői nem tartották volna igazságosnak, hogy a kívülálló a kudarcon nem osztozik, a babérkoszorút viszont elegáns mozdulattal a saját fejére teszi – jól alkalmazkodott ehhez a taktikához.
– Amikor 1994 januárjában már nekünk állt a zászló – mondta egy beszélgetés során az MSZP egyik országgyűlési képviselője –, Horn Gyula a maga sajátos módján azt a kérdést tette fel Németh Miklósnak: – Ugye, nem jössz haza Miklós? A válasz egyértelmű. Horn reagálása is: – Kár, pedig te lehetnél a miniszterelnök-jelöltünk.
Az, hogy a mostani választásra készülve jelentős szocialista csoportok Németh Miklóst akarták vezérnek, összefügg azzal, hogy nem tartották alkalmas jelöltnek Kovács Lászlót, pártelnöki teljesítményével is elégedetlenek voltak.
Mint mondják: ezt tavaly a párt frakciója világosan meg is fogalmazta, úgy, hogy Kovács kitűnő második ember, de első számú vezetőként nem számítanak rá.
Úgy gondolták, hogy Némethtel az élen szót lehetett volna érteni az egyházakkal, mert őt valamiért elfogadják, a többieket nem. Meg lehetett volna nyerni a vidéki szavazók jó részét. Állítólag felmérések is készültek: Borsodban, Hajdú-Biharban összevetették Kovács László és Németh Miklós választási esélyeit koalíciós politikusokéival. Az eredmény: a volt miniszterelnök mindenütt utcahoszszal verte Kovácsot, verte a fideszes és a kisgazda vetélytársat is. Kovács – mondják – alulmaradt.
A közelmúltra visszatekintő szocialista politikusok egy része állítja: Németh Miklóst az MSZP-sek többsége támogatta, elfogadta volna vezérnek. Főképpen a megyék. A főváros összességében bizonyosan nem. A volt miniszterelnök hajdani hívei szerint a párt Németh Miklós lábai előtt hevert.
– És ő belerúgott – teszi hozzá egy szocialista politikus. Majd tovább elmélkedik: – A 2002-es választás élethalálharc kérdése a jobboldal és a baloldal között. Ha az MSZP veszít, akkor a baloldalnak több cikluson keresztül nem lesz esélye arra, hogy kormányzati pozícióba jusson. Lehet, hogy ettől a kockázattól félt Németh Miklós, amikor teljesen hátat fordított a politikának? Lehet, hogy nem is félelemről, hanem meggyőződésről van szó, és a kudarccal kalkulálva az MSZP mai vezető garnitúrájának bukásával számol? Hiszen a választási kudarc egyben azt is jelentheti, hogy Németh Miklósnak igaza volt. És akkor eljön az ő ideje.
Mások kizártnak tartják, hogy a volt miniszterelnök erre játszana.
– Németh Miklós tudatosan készült haza. Készült a szerepvállalásra – így egyik régi pártbéli társa, aki többször járt nála Londonban, és az volt a meggyőződése, hogy a volt miniszterelnök érzelmileg is elkötelezett a baloldal mellett. – Azért is ragaszkodtunk annyira hozzá, mert úgy gondoltuk, képes harcolni és egyezségeket kötni. Azonban sem egyikre, sem másikra nem volt hajlandó. Pedig ő lett volna a legjobb miniszterelnök-jelölt, hiszen baloldalról már nem lehet több szavazót nyerni, a baloldal be van söpörve, Miklós pedig képes lett volna olyan szavazókat, főleg vidéki szavazókat hozni, akik alternatíva híján jobbra orientálódnak majd.
Mikor, milyen élmény hatására fordított hátat Németh Miklós mindennek, amit politikai visszatérésével kapcsolatban ő és még oly sokan építettek?
Beszélik, tavaly, nyár elején leültek Kovács Lászlóval, megegyeztek, hogy Németh támogatja Kovács pártelnökségét, Kovács pedig Németh miniszterelnök-jelöltségét. Aztán, amikor Németh egy interjúban azt mondta: ő pártelnök nem kíván lenni, de a miniszterelnök-jelöltséget elvállalná, akkor Kovács Lászlónak az volt a válaszreakciója, hogy tulajdonképpen ő is elvállalná a miniszterelnök-jelöltséget. Ez volt az a pont, amelytől kezdve Németh nem bízott Kovácsban. Úgy érezte, a pártelnök felrúgta a megállapodásukat.
Bizonyára ennél sokkal mélyebben hatott rá, ami tavaly ősszel Kecskeméten történt, azon az értekezleten, amelyen az MSZP testületeinek képviselői, megyei szervezeteinek vezetői vettek részt. Németh Miklós ismertette úgynevezett három oszlopos modelljét. Ennek lényege: a párt elnöksége a pártot szervezi, az MSZP parlamenti frakciója viszi a napi politikai ügyeket, egy csapat pedig a választással és kormányzati munkára való felkészüléssel foglalkozik. Kovács László ezt a struktúrát alapszabály-ellenesnek és elfogadhatatlannak tartotta. A küldöttek java része azt sem tudta, hol áll a feje, végül Kovács mellé álltak, még abban a kérdésben is, amelyet Németh Miklós azzal a megállapításával élezett ki, hogy nincs kormányleváltó hangulat az országban, a szocialistáknak társadalompolitikai problémákkal, és nem a hatalom kérdéseivel kell foglalkozniuk. Kovács László és a tanácskozás résztvevőinek a többsége másképpen látta a dolgot: az országban leváltó hangulat van, ha nem hibázik nagyot az MSZP, megnyerheti a 2002-es választást. Valójában azonban nem a „leváltó hangulat” kérdése, hanem a Kovács–Németh konfrontáció volt a vita lényege. Németh Miklós a fórumon nem tette egyértelművé szerepvállalását.
A volt miniszterelnök hajdani hívei mondják: valószínű, hogy Németh Miklós ekkor döntötte el, hogy visszalép a miniszterelnök-jelöltségtől. Rádöbbent ugyanis arra: hiába népszerű a megyékben, a pártelitet nem tudja megnyerni magának. Küzdeni pedig nem akart: vagy mert távol áll a személyiségétől, vagy mert félti az MSZP-t a belső ütközetektől, a hatalmi harctól. Ha így döntött is, nem ment híre. Nyitva hagyott mindent, felszólalásával még sikert aratott a novemberi kongresszuson – állítólag várt: hátha történik valami. Nem történt.
Sokan gondolják úgy, hogy Németh Miklós politikai pályája visszalépésével – helyesebben: visszalépéseivel – véget ért. Van, aki sajnálja: ő lett volna az, aki családi tradíciókon alapuló belső indíttatásból és pályafutásának tapasztalatai alapján képes lett volna összeegyeztetni a baloldali és a keresztény értékeket. Olyan erőket tudott volna egyesíteni, amelyek kitörési lehetőséget jelenthetnek egy, a társadalmat mindinkább végletesen megosztó, zsákutcás jobb- és baloldali ellentétből. Van, aki úgy véli: Németh Miklós tudatosan lavírozta magát a szerepfosztó helyzetbe. Ő ugyanis olyan politikus, aki mindent vagy semmit alapon játszik, és ha rajta múlik a dolog, egészen biztos, hogy a semmit választja.
Sok minden kimaradt ebből az írásból, amit a Németh Miklósról folytatott beszélgetések során hallottunk. Ennek egyik oka az, hogy az elhangzottak hitelessége aggályos volt, a másik, hogy közlésük méltatlan helyzetbe hozhatott volna embereket, a harmadik, hogy politikai bajkeverésnek számíthattak volna, a negyedik, hogy a többihez képest nem voltak túlságosan lényegesek, az ötödik, hogy bő kifejtést, önálló írást igényeltek volna stb.
Két megjegyzést azonban érdemes még így, odavetett módon is fölidézni. Az egyik:
– Miklós eddig még soha nem küzdött meg a hatalomért. Személyiségének mindkét – egymással ellentétes – megítélése biztosította a nyolcvanas évek végéig a Monokról induló parasztgyerek káprázatos karrierjét: azért is futtathatták, mert szürkének és irányíthatónak tartották, és azért is, mert kiemelkedő képességűnek. Mindegy – küzdenie nem kellett. A rendszerváltás után más a helyzet. A hatalomért harcolni kell párton belül és azon kívül is. Ettől riadt meg.
A másik érdekes megfigyelés:
– Németh Miklós valósággal menekült a nyilvánosság elől. Loholtak utána az újságírók, de ő mindent megtett azért, hogy elkerülje őket. Ez már önmagában is a kudarc bekódolása egy olyan ember esetében, aki vezető politikus akar lenni.
Azóta sem változott a nyilvánossághoz való viszonya.
Nem ad magáról hírt.
A hallgatás – szemben a megszólalással – erősíti a mítoszt.
Szabó Barnabás
Teknős Miklós