Irigy Hónaljmirigy

Nem tudtam eddig, miért azok. Most már, hogy megnéztem „koncertjüket” július 6-án, pénteken este a parádfürdői Károlyi-kastély Freskó Éttermében, vannak sejtéseim. Irigylik rajongóiktól a pontosságot, a minőséget, a szakmai igényességet, a művészi alázatot és a lelkiismeretességet, sőt, mindezen túl, önmagukat is.
Nyugaton ennyi elég is egy együttes erkölcsi halálához. De mi keleten vagyunk, Északkelet-Magyarországon, Heves megyében, Budapesttől bő száz kilométerre. A Palóc-napok nevű rendezvénysorozat fő attrakciója lett volna a népszerű (?) együttes. Egyórásra meghirdetett műsorukra fogytak is a jegyek rendesen, a telt házat (300 ülőhely a patinás étteremben) a teraszon kíváncsiskodó kétszáz „potyázó” koronázta. Félezer ember várt - négyre (beteg a 8 fős csapat fele, avagy talán kétfelé hakniznak egy időben?). Vártunk negyedórát, félórát, háromnegyedet. Ha a királyok erénye a pontosság, a Dáridó fent nevezett „sztárjai” lovászlegények sem lehetnének az udvari istállóban.
Végül megérkeztek, indítottak a sombrerós-pokrócos mexikóival, aztán pléd le, paróka fel, következett Delhusa Gjon, Karel Gott és Soltész Rezső. Mindezt, persze, a nagyérdemű jobbára csak sejthette, mert az átverős play back palástolására két reflektor vakított a szemünkbe (régen, ugye a színpadot volt szokás megvilágítani, nem pedig a nézőteret?), a hangosítás pedig egyszerűen minősíthetetlen volt. A hangerővel nem lett volna baj, ha a szomszéd faluban ülünk – gyomrunk remegett a basszustól –, csak az énekhangokat, a szavakat nem lehetett érteni. Valamikor lepusztultabb falusi diszkókban lehetett hallani efféle lüktető, torzító dübögést, amíg a DJ, a helybeli erősfiúk rábeszélésének engedelmeskedve, cuccot nem cserélt.
Néhányan a közönség soraiból felálltak és elmentek. Páran, kik nem akarták veszni hagyni a belépőjegyért kiadott ezer forintot, fújoltak. Az első sorokban ülők közül azok, akiknek megadatott a szájról olvasás képessége és retiküljükkel kivédték az ezer wattok vakítását is, annyit megértettek, hogy az egy egyik mirigy elnézést kér a késésért, mondván, „elszervezték a kilométereket”. Erre azok, akiknek a közelmúltban több mint negyven évüket „szerveztek el” hasonlóképpen, felelősök és tettesek nélkül, felszisszentek. Némi anyázás is hallatszott a nézőtérről, de ezt túldübörögte a három fellépőtárs kosztümcseréjéhez szükséges kényszerű szünetet jópofizásnak szánt hörgéssel kitöltő negyedik irigy hangja.
Joviális úr mellettem: „Ha az a menedzser, aki elszervezte a kilométereiket, már ki van rúgva, akkor egy fene. Ha nem – ezek menthetetlenek.” Tovább nem mondhatta, mert a kis híján egyórás késéssel elkezdett egyórás playback-bemutató 35 perc után hirtelen véget ért. Hiába, no, alighanem sok üres színpad és várakozó közönség van még a környéken, és egy ilyen sztáregyüttes, tíz év haknival a háta mögött, tudja, hogy egy óránál többet sehol nem illik késni.
A mennydörgéses-szemfényvesztéses szoláriumból csalódottan tódult ki a tömeg a Freskó Étterem teraszára, ahol Fehér Tamás zenész – nem fogják elhinni – zenélt, énekelt, szórakoztatott tehát. Igaz, nem ezer forintért, hanem ingyen, nem play backről, hanem élőben, nem 35 percet, hanem hajnalig, és az erősítés is olyan volt, hogy minden szavát lehetett érteni. Szegény fiú, mire viszi így a show-businessben, gondoltam magamban, és elindultam a terasz büfésarkába, ahol grillállvány és tányérok százaival megterhelt asztal sejtetett némi búfelejtő harapnivalót.
A fülbevalós pincér azonban utamat állta. Sajnálom, uram, ilyesfélét mondott, nincs vacsora, mert nem gyulladt be a faszén. Hitetlenkedő ábrázatom láttán hozzátette, hogy locsolták pedig mindennel, ahogy az a grill-partik nagykönyvében meg van írva, de nem akart lángra lobbanni az istennek sem. Én ekkorra már tudtam, amit csak kevesek ott, azon az ünnepinek indult és jobb sorsa érdemes mátrai estén, hogy ketten voltunk kétszer – először és utoljára – Irigy Hónaljmirigy-koncerten életünkben: a faszén és én.